Regionalizmus és/vagy regionalizáció*

Táncolni kell, Uram!

A zene majd csak megjön valahonnan...

Zorbász, a görög

Captatio benevolentiae

Bevezető szavakkal köszönteni illetve megköszönni illik és szokás. Én elnézést kérek, mégpedig kétszeresen, mert kétszeresen fogok mellébeszélni. Másról kívánok ugyanis szólni, mint amit a programba felvett cím jelez. A regionalizmus feltételezi az éntételezés képességét, a helyi érdek szabad megfogalmazását és intézményes megjelenítését. Következésképpen a regionalizmus elképzelhetetlen működő önkormányzatiság nélkül. Romániában viszont nincs közösségi önkormányzás, csak helyi közképviselet és közigazgatás. A helyi autonómia jogi és politikai filozófiai kérdéseket egyaránt felvet - az alkotmány ezeket nyitva hagyja, a szükséges jogi szabályozás még várat magára. [1] Másodszor pedig azért fogok mellébeszélni, tudatosan különben, mert a regionalizmus találkozik - miként nyugati példák jelzik és mutatják - az etnicitással, a kisebbségi nemzeti közösségek erre alapozó éntételező és érdekérvényesítő technikáival és folyamataival. Nálunk viszont a nemzeti kisebbségi közösségek semmiféle autonómiával nem rendelkeznek - alkotmányos tiltás mellett -, intézményesen nem kapcsolódhatnak be, nem szervesülhetnek bele a regionalizmus lokalitást szervező folyamataiba. Valós regionalizmust idéző folyamatok és jelenségek Romániában a politika peremvidékein és civil szférában alakulnak ki, a politika erőterében és eszközeivel regionalizáció zajlik.

Az már a cím második tagjának egyféle értelmezését jelenti, ha regionalizáció okán elsődlegesen a területfejlesztés kérdéskörét fogom érinteni. Azért is, mert a regionalizmus/regionalizáció jelenségegyüttese éppen ebben az értelemben és értelmezésben vált "szalonképessé" a román politika országos színterein. Megjegyzendő, hogy amint ez mifelénk már történni szokott, ismét a jövőidő használata volna inkább indokolt egy olyan folyamat vonatkozásában, amely mintha inkább a nemzetközi politikai intézményei "jóindulatának" megszerzése céljából, mint önnön jól felfogott érdekeink okán került előtérbe.

Öt kérdést kívánok érinteni az elkövetkezőkben: a helyhatóságok helyzete, régiók és integráció, a területfejlesztés mint integrációs kérdés, a régió a politikum és a közigazgatás között, Temes megyei kísérletek.

Helyhatóságok Romániában

A helyhatóságok tevékenységét két tényező határozza meg alapvetően: a területi felosztás elvei és jellege, valamint a helyhatóságok tevékenységének törvényi kerete.

Romániában az önkormányzatiság érvényesítésére az első kísérletek 1989 utániak, azelőtt a helyi közigazgatás csak nevében volt helyi, minden szinten a politikai központ érvényesítette akaratát és érdekeit, utasításos-rendeleti úton. A területi felosztás és a helyhatóságok jogállásának a kérdése összefügg, ugyanis a területfejlesztés politikai kérdés, erős etnikai dimenzióval. Az önkormányzatiság helyzete-elfogadottsága más olvasatban azt jelzi, mennyire érvényesíthető akár helyi érdekek ellenében is a központi akarat. Ismert, hogy a két világháború közötti időszakban az éppen hatalomra került pártok, politikai érdekeiknek megfelelően átrajzolták a megyéket, alakították-szabdalták a helyhatósági törvényt. [2] A folyamat a szocializmus "dicső" éveiben sem állt le, sőt: még inkább a politikai pillanat hatása alá került.

1919-ben az addigi helyhatóságokat egyszerűen felfüggesztették, s bár létrehozták az időközi tanácsokat, az igazi hatalom a kormány helyi képviselőjének, a prefektusnak a kezében összpontosult. 1925-ben született meg a közigazgatás egységesítéséről szóló törvény, amely már az 1923-as alkotmány után és némiképpen a szellemében kívánta rendezni a kérdést. Ugyanakkor királyi rendelettel új megyefelosztást vezettek be: változtak megyehatárok, új megyeszékhelyeket jelöltek ki. Talán nem meglepő, hogy az Erdélyt és Bánságot egyféle belső gyarmatként kezelő központ éppen a frissen szerzett területeken eszközölte a változtatások nagy részét. 1929-ben a parasztpárt - Erdélyben felnőtt, a Monarchia politikai hagyományait ismerő és értékelő politikusai - által kezdeményezett új közigazgatási törvény egyben halovány kísérlet az önkormányzatiság bevezetésére, amennyiben decentralizál. Fontos volt, hogy ezen törvény értelmében a kisebbségi egyházak egy képviselője bekerült a helyi közhatalmi testületbe. A következő közigazgatási törvény születési éve 1936, amely választójogot biztosít azoknak a nőknek, akik a többségi nemzet közművelődési vagy jótékonysági szervezeteiben tevékenykednek - miközben a rendelkezés a kisebbségiekre nem vonatkozik. 1938 ismét változást hoz, nagyot: az új alkotmány alapján új közigazgatási törvény és beosztás lép érvénybe. Új elem a tartomány, következnek sorban a megye, járás és település. Ami fontos: csak a település és a tartomány rendelkeznek jogi személyiséggel - s mit ad Isten, mind a tíz frissen kialakított tartomány román többségű.

A II. világháborúig és idején újabb változtatásra már nem kerül sor, de gyors egymásutánban szabják át az ország közigazgatási térképét a háború után - a korábbi hagyomány egyenes folytatásaként. Előbb a megyerendszert alakítják vissza, az 1948-as új alkotmánynak is megfelelően. 1952 magyar szempontból hoz újdonságot: az új tartományi rendszerben létrejön a Magyar Autonóm Tartomány. A tartományt szovjet mintára hozták létre, és nem dolgozták ki a sajátos státust közjogilag megfogalmazó statútumot, vagyis igazi autonómiáról szó sem volt. Az 1960-ban eszközölt újabb változtatások során az addigi magyar tartománynév új előtagot kap, jelzéseként annak, hogy a névleges külön minőség is zavaró: Maros-Magyar Autonóm Tartomány. Az 1968-as változtatás ezt a látszólagos autonómiát is felszámolja, megszűnnek a tartományok, de az új megyerendszer bevezetésével nem a hagyományos megyehatárok állíttatnak vissza: miként majd minden "rendezéskor", ez alkalommal is magyar kisebbségi tömbök mellé többségi területeket toldanak. Ez a megyerendszer él a legtovább, lényegében ez a megyebeosztás van érvényben mindmáig. [3]

Az 1989 utáni demokratizációs folyamatnak is megvannak a furcsaságai. Az új közigazgatási törvényt az 1990-92 közötti, alkotmányozónak mondott parlament 1991 nyarán, az új alkotmány elfogadása előtt alkotja meg; az alkotmány különben nem önkormányzatokról hanem helyi közigazgatásról szól [4] . A megalkotott törvénybe nem építik bele az 1985 óta létező Helyi Önkormányzatok Európai Chartájában megfogalmazott alapelveket, s bár kimondja az autonómia elvét, európai normák szerinti alkalmazását nem teszi lehetővé. [5] A törvény azért is féloldalas, mert az új jogszabályt teljessé és valóban működőképessé a kapcsolódó jogszabályok tennék: a helyi költségvetést, a helyi vagyont, a helyi népszavazást szabályozó törvények. Az első nagy sokára 1998-ban megszületett, készül a helyi vagyonnal kapcsolatos és a köztisztviselők jogállását szabályozó törvény is, a helyi népszavazás intézménye gyakorlatilag nem létezik. Utóbbi a demokrácia próbája bármely közösség vonatkozásában, s mivel az integrációs folyamat tételesen nem utal rá, még jó ideig nem "kell" elővenni. Ezenközben a közigazgatási törvény 1991-es alapváltozatát előbb 1996-ban, aztán 1997-ben, majd 1998-ban elég jelentősen átalakították. Ezek többnyire pozitív változtatások, amennyiben a nyugati igazi önkormányzati tapasztalatok beépítését jelentik a romániai rendszerbe. Az 1996 utáni változtatások az euro-integrációs nyomás jeleként értelmezhetőek. Van változtatás, amely az Önkormányzati Charta előírásait követi, az Európa Tanács ajánlására választják 1996-ban közvetlenül a megyei tanácsokat a korábbi elektoros rendszer helyett, az 1997-es idevágó kormányrendelet teszi lehetővé a helyi közigazgatás számára - csak szociális és kulturális feladatvállalások esetében - partnerkapcsolatok kialakítását a civil szféra szereplőivel.

Figyelmet érdemel a fogalomhasználat: miközben a működő demokrácia világában helyi önkormányzatokról illetve helyhatóságokról - self-government, local and regional authorities - szól a huszadik század végének története, Romániában helyben közigazgatnak. "A helyi autonómia teljesen mást jelent Buzău vagy Gyulafehérvár számára, mint a nyugat-európai országokban. Ott különben az égvilágon semmiért nem alakulna át egy Helyi Közigazgatási Főosztály központi minisztériummá". [6] Ezt egy PHARE program keretében Romániában hónapokig dolgozó, a helyi közigazgatás helyzetével foglalkozó angol szakértő, Roland Young állítja. Bár erdélyi szakemberek Gyulafehérvár és Buzău vonatkozásában igenis létező, politikai hagyományokból fakadó különbségekre hívják fel a figyelmet, a PHARE-tanácsos figyelmeztetéséből az egyértelmű jelzést kell észre venni: amit a román törvény autonómiának nevez, máshol nem tekintik annak. A Helyhatóságok Nemzetközi Szövetsége szerint a helyi autonómia a közvetlenül és időszakosan megválasztott helyi hatóságoknak azt a jogát jelenti, hogy úgy vezesse ügyeit, ahogyan azt a helyi lakosság érdekében a legjobbnak gondolja. Ehhez egyrészt a helyi politikának - az erősödő civil társadalom hatására - sokkal nagyobb mértékben kell a helyi elitekre támaszkodnia, másrészt pedig biztosítani kell "általános kompetenciákat" jelentő hatásköröket is, illetve a központi szervekkel megosztott hatalom ne jelentse a helyhatóságok alárendeltségét. Romániában pedig ez a helyzet, és ebben eszköz a kormány szakszerve, a Helyi Közigazgatási Főosztály - amely a helyi érdekek miniszteriális szintű képviselete és a tárcák közötti koordináció helyett elsősorban törvényt értelmez és ellenőriz.

A helyi autonómia feltételei közül - időszakos, szabad választások; pontosan meghatározott feladatok; megfelelő végrehajtás; anyagi források - Young szerint Romániában egyértelműen csak az első teljesül, leginkább pedig a bizalom hiányzik a helyhatóságok szerepvállalását illetően. A bizalmatlanság nemcsak a szükséges szélesebb körű szerepvállalást zárja ki, de az erre való felkészülést is igen megnehezíti. Mivel Young tételét - a helyi autonómia az a politikában, mint a szabad verseny a gazdaságban: a motor, az alap - vitatni aligha lehet a demokrácia alaptételeinek a megkérdőjelezése nélkül, a helyzetet bonyolítja és minősíti, hogy a demokrácia térnyerését jelentő szükséges lépések, változtatások kérdését az országos politika színterein gyakran a nemzeti szuverenitás kontextusában jelenítik meg és értelmezik, mintha demokrácia érv- és intézményi rendszere, illetve az erre vonatkozó igény a belügyekbe való beavatkozásnak volna tekinthető.

            Az államhatalom-helyi közhatalom-helyi (civil) társadalom viszonyrendszerének alakulása a kelet-európai térségben az "átmenet" során egy olyan négyszakaszos séma szerint értelmezhető, amelyben a lokalitás erősödése és függetlenedése a változó elem [7] :

Helyi közhatalom formailag létezik, valójában az államhatalom helyi nyúlványa. A társadalom még amorf állapotban van, differenciálódása, szerveződése alig kezdődött el, ezért nem is tud hatni a közhatalmak alakulására. (Kb. ez a helyzet Oroszországban és Ukrajnában, s részben ez jellemzi a mai Jugoszláviát is.)

A helyi közhatalmak már kiváltak az államhatalomból, de még redisztribúciós harcot folytatnak azzal. A civil társadalom kialakulóban van, de még nem lelt igazi támaszra a helyi közhatalomban, s nem is partnere még annak. (Románia)

A helyi közhatalmak megerősödtek, számottevő erőforrásokkal rendelkeznek, s önálló redisztribúciós politikát folytatnak a helyi társadalommal, létező partneri kapcsolatok a civil szervezetekkel. (Magyarország s a közép-európai térség)

A helyi közhatalom és a civil társadalom társulási formákat hoz létre, amelyek egyesítik a magánkezdeményezés előnyeit a hatékony közfeladat-ellátás kívánalmaival. (Skandináv államok)

   E viszonyrendszer alakulásának az elemzése szükséges egyrészt az önkormányzati reformpolitika távlatba helyezése miatt, másrészt fontos lehet a társadalomtudomány számára, mivel mélyebb összefüggéseiben az újkori (modern) társadalomszervezési technikák válságát is megjeleníti.

Régiók és integráció

Köztes-Európában a politika - és a társadalom - egyszerre szembesül az európai gazdasági egység kialakítását célzó stratégiából fakadó kihívásokkal, illetve az Európai Unió regionális és strukturális politikájának a sajátosságaival és feltételrendszerével. Különbséget kell tenni a két folyamat között, ugyanis amit a külső szemlélő egymást feltételező, összefüggő jelenségnek tekint, körön belül másnak minősül, éppen az egységes logika hiányát jelzi. Roland Sturm meglátása szerint "az EU regionális és strukturális politikája nemcsak végrehajtásában, hanem a gazdaságpolitika tekintetében is levált az európai integráció logikájáról." [8]

Az Európai Regionális Fejlesztési Alap 1975-ös létrehozatala egyfajta előfeltétele volt Nagy-Britannia belépésének az Európai Gazdasági Közösségbe. Nagy-Britannia, mint nagy befizető a közös alapba, egy olyan mechanizmus kialakítását tartotta szükségesnek, amely biztosítja a pénz visszaáramoltatását Brüsszelből. Amikor 1988-ban a strukturális alapok költségvetését megkettőzték, a regionálisan gyengébben fejlett országokat kívánták megnyugtatni, hogy a belépés nem ró túl nagy gazdasági terheket rájuk. Ugyancsak ide kapcsolódik a Kohéziós Alap létrehozása, ugyanis az alap fő kedvezményezettjei az így kapott környezetvédelmi és közlekedési fejlesztésekért cserébe járultak hozzá a maastrichti szerződés elfogadásához. És az újabb belépők minden bizonnyal tovább fokozzák a "pénzügyi kosár" bonyolultságát, csakhogy a regionális kompenzáció éppen az EU gazdasági működésének egyik alapját képezi. Másrészt a regionális fejlesztés és a strukturális átalakítás bizonyos, ekként folyósított tételei ellentétesek lehetnek az EU általános gazdasági stratégiájával, olyan programok kaphatnak pluszfinanszírozást, amelyekre távlatilag kevesebb pénzt kellene a közösből fordítani. Ezért nevezik Janus-arcúnak az EU strukturális politikáját. Fennáll a veszély, hogy a gazdasági sikerességet mércének tekintő politika felpuhul, illetve a mindenkori hatalmi érdekek áldozatává válik.

A nyolcvanas évek második felétől, a Spanyolország és Portugália belépésekor újratárgyalt közösségi szerződésbe olyan változtatások kerültek be, amelyek a Közösség közös céljait is figyelembe veszik. Az 1986-as Egységes Európai Okmány célként fogalmazza meg, hogy szükséges "a régiók különbözőségének csökkentése, a hátrányos helyzetű régiók támogatása" (EGK szerződés, 130.a cikkely). Az 1988-as reform egyesítette az EK három strukturális alapját - az 1960 óta létező Európai Szociális Alapot, az 1972 óta működő Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alapot és a Regionális Fejlesztési Alapot -, és a közösségi törekvéseket öt olyan kiemelt céllal jelölték meg, amelyeket több alapból is finanszírozni lehetett: elmaradott országok felzárkóztatása; elmaradott területek gazdasági átalakítása; harc a hosszú távú munkanélküliség ellen; pályakezdők integrálása a munka világába; régiók fejlesztése a mezőgazdaság szerkezeti átalakításával. Persze, az egyes területeknek jutó támogatás eltérő mértékű. 1989 után további elemmel bővült a közösségi finanszírozási politika: partnerségre alapozó fejlesztési programokat támogatnak, minek során a célországnak is részt kell vállalnia a program megvalósításából. 1994-től kezdődően újabb reformokra került sor, újabb kiemelt célterületeket határoztak meg, illetve kiemelt fontosságúvá vált az interregionalitás, a határokon átnyúló együttműködés.

A határokon átnyúló együttműködés nem új jelenség Közép-Kelet-Európában, csakhogy a demokratikus centralizmus idején a centrum jelölte ki még azt is, kik és mikor merülhetnek alá határon túli szomszédaikkal, ezen a címen, a mulatozás mérhetetlen mélységeibe. Az 1989 utáni kapcsolatok valóságtartalmát az szavatolja, hogy a helyi érdek alakítja ki és élteti. A jelenlegi testvér-városi kapcsolatháló talán a legerőteljesebb módja a működő demokráciát és társadalomépítési tapasztalatot illető "know-how" átadásnak. Miként a prágai Kelet-Nyugat Tanulmányok Intézetének igazgatója, Vasil Hudák megállapítja, a hagyományosan fejletlen határmenti övezetek számára ez a típusú együttműködés gazdaságilag vált fontossá, és napjainkban három tényező - demokratikus társadalmak kialakulása, gazdasági átalakulás, integráció - hatása alatt a bizonyos határmenti intézmények közötti határon átnyúló együttműködés határmenti régiók és közösségek közötti együttműködéssé alakul át. [9] Az integrációs nyomás szemléltetésére: az EU a közösségi kezdeményezések fontossági sorrendjében az interregionális együttműködést emelte az első helyre az 1994-99 közötti időszakra, s a kiemelt fontosságú nyolc kérdéskör közül négy a regionalizmussal kapcsolatos.

Jeles politikusok gyakorta hivatkoznak a regionális együttműködés stratégiai fontosságára [10] , a demokrácia térnyerése szempontjából viszont az érdemel figyelmet, hogy ezen kapcsolatoknak is köszönhetően a helyi viszonyok mind erőteljesebben átalakulnak, kialakul a helyi társadalom. Politikai filozófiai kérdés, hogy a rész, a lokális mit és mennyit fogad el az egésztől illetve a központtól. Amikor a rész nem fogad el bármit, amikor a rész az egészben való szerepvállalását valamilyen módon feltételekhez köti, akkor nem tesz mást, mint létező külön identitásának az elismerését követeli meg. A rész-egész - de vehetnénk a vidék-központ viszonyt is - kapcsolat jellege átalakul: egymásmellettiség, feladatmegosztás és társulás lép az alávetettség helyébe. Az új helyzet kulcsszava a szubszidiaritás. Beléptetésével teljesedik ki a koordináció-kooperáció-bizalom szükséges hármasa.

A szubszidiaritás (újra)felfedezése az integrációs mozgásoknak köszönhető mindenek előtt, ugyanis az európai közösség politikai építkezésében az egyes közösségek - értsd: államok - nem fogad(hat)ták el szó nélkül a normatív szupranacionalizmust, saját politikai létüket kellett az új keretben, elméleti szinten is újragondolniok. A szövetségi rendszerű szerveződések esetében a piaci rendszer fölé rendelten bizonyos minimális konszenzust megjelenítő szociális és gazdasági szolidaritásra van szükség. Ez hat például a közös stratégia elemeinek kidolgozása, a hatáskörök meghatározása, a prioritások kialakítása során, annak ellenére, hogy az elsőbbség elve a közösségi jogot, szabályozást helyezi mindenek fölé.

A szubszidiaritás fogalma visszavezet Johannes Althusius (1557-1638) XVII. századi elméletéhez, aki az akkori államok közötti együttműködéssel kapcsolatosan fogalmazta meg ész-revételeit. Maga a fogalom egy több mint száz éves pápai tanításban, Leo pápa 1878-as Rerum novarum kezdetű enciklikájában fordul elő először. A magyarul kisegítés elvének fordított szubszidiaritás az egyén és közösség viszonyában a felelősségek és hatáskörök elosztására vonatkozik. Ezen elv szerint minden hatáskört a lehető legalacsonyabb szintre kell telepíteni - vagyis a lehető legközelebb azokhoz, akikre a meghozandó döntések vonatkoznak. A hatékonysági elvnek is mondott szubszidiaritás azért kisegítő, mert támogatólag lép fel olyan alacsonyabb szintű szervek és intézmények mellett, amelyek feladatteljesítését központi akarat gátolja. "Felülről nézve a szubszidiaritás a közösségi jog alkalmazásának dekoncentrációjára és ellenőrzésére szolgál, alulról nézve a régiók döntését legitimálja, általában pedig a törvényhozás általános alapelveinek és a szereplők közötti viszony alapjául szolgál." [11]

Az elv áthatja az 1985-ös Helyi Önkormányzatok Európai Chartájának a szövegét, bár tételesen nem történik rá hivatkozás; ugyanígy jelenik meg az alkalmazottak szociális jogairól szóló, 1989-es Közösségi Chartában is, hogy az 1992-es Maastrichti Szerződésben majd pedig a Regionális Autonómia Európai Chartájában szövegszerűen is megtaláljuk.

Visszatérve az integráció kérdéséhez, mivel a belépést megelőző események alkufolyamatai mindenek előtt a nemzeti érdekeket tartják szem előtt, a régiók úgy érzékelik, hogy az EU-politika egyfajta "jóléti garanciát" vállal magára velük kapcsolatosan. Azon régiók, amelyek az állami keretek között elhagyatottnak avagy hátrányos elbánásban részesülőnek tudják magukat, az európai közösségtől várják el a korrekciót, ami az EU szerepének át- és túlértékeléséhez is vezethet. [12]

Az integrációs kihívás a térség országai számára további dilemmák és feszültségek forrása - az integráció akarva-akaratlanul versenyhelyzetet hoz létre a belépést óhajtó országok között, s bár az EU-programok az interregionalitás meghirdetésével tudatosan törekednek a csökkentésükre, a jelen helyzetben kevés sikerrel - amelyekkel most nem foglalkozom.

Területfejlesztés és integráció

A totalitarizmus egyik kulcsfogalma a gazdaságfejlesztés volt - ennek helyét látszik átvenni a területfejlesztés. Fontos, roppant fontossá lett kérdés - legalábbis ez a mindennapok élménye a poszttotalitarista országokban, ahol az utóbbi fél évszázadban mindig volt valami kampányszerűség abban, ami a közéletet meghatározta. A meghirdetett nagy igyekezetnek mindig volt külső komponense: korábban a rendszerek "felsőbbrendűségének" eldöntését szolgáló világméretű verseny, napjainkban zsugorodó világunk, amikor a globális hatások elől nem lehet kitérni. Közép-Kelet-Európa integrációt óhajtó országai sorban fogadják el területfejlesztési törvényeiket - Magyarország 1996-ban, Románia 1998-ban -, miközben az euro-konformitás kinyilvánított igénye e vonatkozásban azt is jelenti, hogy mindinkább számolni kell a globalizáció hatásaival. A kifelé figyelés, a követési alapmagatartás tökéletesen megfelel, amennyiben olyan, egyre inkább teret hódító tétel elfogadása a tét, mint például "az európai integráció gyakorlata a globalizáció gyakorlata is" [13] .. Csakhogy tájainkon általában a befelé figyeléssel volt nagy gond. Geopolitikai peremvidéken mindig erős a kifelé figyelés, a belső fejlődés önépítő lépéseit alá kell rendelni a külső stabilitás kényszereinek. Ennek ellenére a totalitarizmus bűneit könnyű és erkölcstelen volna azzal ad acta tenni, hogy politikai import avagy közvetett kényszer következményei. Vegyük példaként a "legfőbb tőke az ember" tételét, melynek évtizedeken át éppen a fordítottja volt igaz. Ahol a totális hatalmi környezet ellenére a társadalom idevágó jelzéseit leadta [14] , ott a Kymlicka által értelmezett, a jelentésteli lehetőségek közötti választás alapvető emberi igényét megjelenítő kultúra jegyében tette azt meg. [15]

Korábban, sokunknak szomorú élménye ez, környezete helyett az embert kívánták "alakítani". A gazdaságfejlesztés szempontjai között minden számított, csak az emberi dimenzió nem, pontosabban örök értékeket tettek viszonylagossá az "új embert létrehozó kovácsműhelyek" kommunista szükségességének meghirdetésével. Ezzel a politikai hagyománnyal is magyarázható, hogy 1989 után miért olyan nehéz az országos politika - kommunista struktúrákban szocializálódott - szereplőivel elfogadtatni a helyi(!) emberi miliőt megjelenítő és képviselő civil társadalmi képződményeket. Külön figyelmet érdemlő felismerés és tétel tehát az új helyzetben, hogy a regionális adottságok meghatározó összetevőjét képezik olyan "puha" tényezők, mint kulturális szokások, társadalmi kapcsolatok milyensége, az életvitel sajátosságai.

A területi különbségekkel az utasításos gazdasági rendszerek is számoltak, csakhogy a kiegyenlítés politikája a különbségek felszámolását célozta meg, miközben a területiség sajátossága éppen a különbségek megléte, még akkor is, ha a térség folyamatosan alakul, szerkezete átrendeződik. Egy turisztikai térség sohasem lesz egyenértékű egy fejlett gazdasági régióval. A "felülről-lefelé" történő közelítés a redisztribúció eszközével kiegyenlíteni próbált, miközben az igazi cél a térségek fokozatos egymáshoz közelítése lehet. A diszparitások - területi különbségek - felszámolása helyett éppen a belső sajátosságok feltárása és figyelembe vétele lehet és kell legyen a cél. A "felülről-lefelé" szemlélet különben nem csupán a tervutasításos rendszereknek volt sajátja, a neoklasszikus növekedési elmélet sem vette figyelembe a regionális fejlődésben meglévő kumulatív- és szinergiahatásokat. Rechnitzer János a regionális növekedés új tényezőinek az elemzése során kimutatta, a hetvenes években ismét felfedezik és nagy szeretettel alkalmazzák a regionális folyamatokban is Kondratyev gazdasági cikluselméletét. [16]

Fontosakká válnak gazdaságon kívüli adottságok, olyan belső sajátosságok, amelyek a működést és a fejlődést hordozó elemek nagy számából, azok kombinációjából, a több szinten kialakuló hálózataikból következnek. A regionális fejlesztés egyik fontos mozgatórugója a régiók adottságaiban, a regionális miliőben keresendő. A regionális stratégiák, mint a területi fejlesztés átfogó beavatkozási-orientációs rendszerei elsődlegesen a területi gazdaság megújítását célozzák meg, illetve a meglévő adottságok újraértékelése és területspecifikus hasznosítása a cél. A nyolcvanas évek elején megtörténik a regionális politika szemléletváltása a fejlett piacgazdaságokban, a különbségek felszámolása helyett a meglévő sokszínűség érvényesítése és egyedi kezelése lett a cél.

A modern és posztmodern regionális politikák tartalmi összehasonlítása - W. Stöhr nyomán [17] - lényegi különbségeket jelez:

A területfejlesztést tehát mindenek előtt decentralizálni kell, helyi struktúrák kialakítására van szükség, a támogatás-finanszírozás vonatkozásában pedig - az EU kritérium-rendszerének követésével - a költségvetési területfejlesztési célelőirányzat mellett létre kell hozni az önkormányzati szabályozás keretében működő fejlesztési alapokat. [18]

A kiemelten támogatandó fejlesztési irányokat illetően szintén létezik egyfajta konszenzus, minek értelmében elsődleges figyelmet érdemelnek:

 a foglalkoztatást elősegítő és gazdaságfejlesztéssel összefüggő infrastrukturális fejlesztések;

 a gazdasági szerkezetváltást elősegítő munkahelyteremtés;

 a gazdasági szereplők integrációját elősegítő kooperáció;

 az agrárintegrációt szem előtt tartó mezőgazdasági és vidékfejlesztés;

 életkörülményeket javító fejlesztések ott, ahol átlagosnál rosszabb a szociális helyzet;

 az innovációs tevékenység meghonosítása illetve támogatása;

 vállalkozói övezetek kialakítása;

 nemzetközi egyezmények alapján határ menti térségek fejlesztése.

A területi kiegyenlítést szolgáló támogatási rendszer nyilván figyelembe veszi a régiók (megyék) gazdasági fejlettségét. Ennek legfontosabb mutatója az egy főre jutó bruttó hazai termék (GDP) [19] , de a régiókat további 28 mutató alapján minősítik, mint például: lakosság, foglalkozásszerkezet, munkanélküliség, életremény, infrastruktúra, továbbá olyan speciális mutatók segítségével, mint egyetemi és főiskolai hallgatók száma, iskolázottsági fok (elvégzett iskolák átlaga), az utóbbi 5 év alatt épült lakások száma, stb. Tartós fejlődést a kedvező földrajzi fekvésnél, épített környezetnél és városi infrastruktúránál is tartósabban ható tényezők biztosítanak - információgazdag környezet, információáramlási csomópontok, tudásalapú innovatív környezet -, amelyeket Anderson nyomán kreatív régióknak szokás nevezni.

A siker tényezőit Enyedi György tíz pontban sorolja fel: gazdasági szerkezetváltás képessége, a szolgáltató szektorban magas az értékhozzáadó ágazatok aránya, tudásalapú termelés (a munkahely "odamegy" a tudáshoz), innovatív képesség, helyi döntéshozatal, erős és gyarapodó középosztály, értékes kulturális környezet, jó konfliktuskezelő képesség, értékes külső kapcsolatok, jelentős fejlesztési források. [20]

A területfejlesztés nemzetközi tapasztalataira való odafigyelés, nem ért ismételni, elsődlegesen nem az integráció okán fontos, hanem mert a globális folyamatok korában a jelzett folyamatok átlépik az országhatárokat, s a felkészületlen a létező kevés esélyét is elszalaszthatja.

Régió, politikum, közigazgatás

Románia számára a régió 1919 óta folyamatosan a politikailag emészthetetlen témák közé tartozik. Így van ez annak ellenére, hogy a román nemzetfejlődés nem csupán ismeri a régió kategóriáját, de amikor Erdély bizonyos tájegységeit román szempontból és a közösség számára releváns jegyek alapján külön saját, külön névvel illetik - Ţara Oaşului, Ţara Bârsei, Ţara Haţegului, stb. - területileg is konstituálni igyekeznek azt a nemzeti környezetet, amely kulturálisan létezik.

Erdély román politikusai - mindenek előtt a nemzeti egyesítés nagy alakja, Iuliu Maniu - számára a politikai dimenzión túlmutató, lelkiismereti kérdéssé vált a regionalitás, a különneműség megőrzése azon idők és törekvések idején illetve láttán, amikor Bukarest a frissen egyesített területeket gyarmatként kezelte, legfontosabb célja szociális-gazdasági fölényük minden áron való letörése volt. Bukarest ellenségességét a történelmi folyamat visszafordíthatóságától való félelmen túl az is motiválta, hogy a nyelvi azonosság vallási-civilizációs különbözőséggel társult - létezett egyfajta civilizációs határ az egységesnek hirdetett és óhajtott román nemzettestek között. Maniu minden bizonnyal komolyan gondolta politikai ígéretét, miszerint más nemzeti közösségekkel olyat nem cselekszenek domináns helyzetben, amilyen - általuk sérelmezett - sors a magyarországi románoknak kijutott. Dilemma elé a két világháború közötti bukaresti durva etnikai diszkrimináció állította. Ezt a politikát "jó románként" eltűrte, el kellett tűrnie, ha arra gondolt, hogy az impériumváltással a románság politikai szempontból szerezte meg Erdélyben a dominanciát, de gazdaságilag, szociálisan és kulturálisan nem. Az erdélyi magyarok és németek elsőbbségének felszámolását csak saját 1918-as ígéreteik durva megszegésével, a Párizs környéki utószerződések semmibe vételével érhették el. És a közélet minden területére kiterjedő nemzeti dominancia ügyének oltárán mindent feláldoztak - Maniu önnön politikusi hitvallását is. Különben az erdélyi románok ezen habozását az Ókirályságban kétszínűségnek tekintették, krónikus bizalmatlanságot keltett a fanariótáktól örökölt bizalomszűk világban, ezzel (is) magyarázható, hogy erdélyi a bukaresti miniszterelnöki székbe véletlenszerűen kerül: a 80 év alatt mindössze hárman jutottak fel a csúcsra.

Románia újkori történelme során egy régió - Dobrudzsa - különneműségét "sikeresen" felszámolta, a román népelem nem túl jelentős kisebbségből vált itt minden szempontból domináns tényezővé. Erdélyre is ez a bukaresti modell várt volna, csakhogy a kisebbségi - főleg magyar - tiltakozás és ellenállás mellett számolni kellett az erdélyi románság ragaszkodásával azon különneműséghez, amely számára is értékhordozó és -teremtő volt. Romul Boilă, az erdélyi románság egyik jelese, alkotmányjogász és politikus (egyetemi tanár aki miniszter is volt) 1931-es tanulmányát a román állam helyzetéről ekként indítja: "Elérkezett a tizenkettedik óra, amikor meg kell oldanunk a területileg kiegészült román állam újjászervezésének kérdését. Szerény véleményem szerint e megoldás módjától függ országunk jövője. Tizenhárom esztendeje, amióta a román állami életben tevékenykedem, tanulmányozom az embereket, az erkölcsöket, az intézményeket, a politikai pártokat és a kormányzási módszereket. E tanulmányaim folyamán arra a következtetésre jutottam, hogy az állam alapvető berendezkedése korántsem felel meg a román nemzet életfeltételeinek... A válság, amelyben vergődünk, nem oldható meg központosított intézményekkel és kormányzati módszerekkel, ezek ugyanis több évtizedre teljességgel kompromittálódtak. Ezeket bármilyen áron meg kell változtatni." [21] Boilă alkotmánytervezete a központi parlament helyébe az állam egységét kifejező államtanácsot állít. A közigazgatást egy decentralizált struktúra venné át tartományi gyűlések (diéta) és kormányok intézményének a bevezetésével a három történelmi tartományban: Munténiában, Moldvában és Erdélyben.

Hasonló megnyilvánulások napjainkban is léteznek [22] , bár jelentős politikai erő nem merte - még? - a történelmi régióknak külön politikai identitást adó intézmények létrehozatalának ügyét felvállalni. A "szeretném, de nem merem vállalni" alapmagatartás egyfajta kettősséghez vezetett el: amióta az egységesülő Európa közös ügye a régió, vezető politikusok rosszat nem állítanak róla - de jót sem. Az európai általános folyamatok átlépnek a határon, hatásuk jelentkezik, de aki kőkeményen kiáll a regionalizmus ügye mellett, számíthat arra, hogy irredentának, magyar-bérencnek fogják titulálni. [23] Előkerül az a "nemzetáruló" stigma, ami ellen nem lehet védekezni. [24]

A jelzett jelenségek ellenére a regionalizáció ügye napirendre került a román politikában. A regionalizmusé is, ugyanis már a kilencvenes évek elején létrejöttek a térségben az első eurórégiós társulások. Amikor a Kárpátok Eurorégió társulási protokollum-tervezetét két romániai megye - Szatmár és Máramaros - megyei tanácselnökei 1993-ban aláírják, a Văcăroiu-kormány illetékesei a leváltásukat helyezik kilátásba. Ugyanazon kormány 1995-ben az Európa Tanács anyagi és szakmai támogatásával - PHARE-program keretében és a dán Randoll Intézet szakembereinek közvetlen részvételével - elindítja a romániai regionális fejlesztési politika alapelveit és keretét megfogalmazó Zöld Charta kidolgozásának a munkálatait. Vagyis egyazon általános uniós európai stratégia központi kézben tartható elemeit elfogadja, az éntételező regionalizmust erősítő megnyilvánulásokat elutasítja a román központi hatalom. A kettősség által indukált kérdésre két válasz létezik. A belpolitikai válasz úgy szól: Európának nem az elveire-értékeire, hanem azon pénzére van szükség, amelyet a régiós fejlesztés számára előirányoz; a nemzeti szuverenitás jegyében továbbra sem tartozik senkire, ami az országban történik. Közös Európa válasza, látható, a kivárás: az uniós politikai közösségvállalás ezt a kettősséget nem fogadhatja el. Miközben Köztes-Európa hagyományos értelemben megszűnőben van, az integrációval Nyugat határa tolódik keletre, a tét a történelmileg bizonyítottan győztes társadalomfejlődési modell elfogadása avagy a beragadás egy olyan válság-övezetbe, amelynek részei-jellemzői, többek között, Koszovó és Csecsenföld véres háborúi - hogy csak a legfájóbb példákra utaljak. [25]

Az említett Zöld Charta nyolc makrorégió kialakítását javasolja - s a területfejlesztési törvény értelmében pontosan ezeket hozzák 1998-ban létre. [26] A régiószám kevésbé érdekes, az viszont igen, hogy az így létrejött régióhatárok sem történelmi hagyományokkal, sem infrastrukturális érvekkel nem indokolhatóak, példájaként és egyenes folytatásaként annak, amikor nem a létező tudomásul vétele meghatározó a döntés meghozatalánál, hanem a jelzett politikai kettősség.

A Zöld Charta kidolgozásának bő egy esztendeje alatt a közszférában társadalmi dialógust lehetett - kellett - volna kezdeményezni a regionalizáció/regionalizmus jelenségeinek létéről és mibenlétéről  - sem akkor, sem azóta módszeres vitára nem került sor. A regionalizmus ügyében a közhatalom érdeke partneri viszony kialakítása az elsődlegesen érintett egyesületi szférával - miközben ez teljesen kívül marad a folyamatokon. [27]

Temes megyei történések

A regionalizmus/regionalizáció kérdésegyüttese egyrészt a helyi politika helyét és szerepét illető váltást, másrészt új intézményes keret kialakítását feltételezi.

A Duna-Kőrös-Maros-Tisza Eurorégió az alapító okirat 1997. november 21-i szegedi aláírása óta létezik, ameddig ötéves folyamat vezetett el. Temes és Csongrád megyék között az együttműködési megállapodás 1992. szeptember 10-án jött létre, s már akkor megfogalmazta a szegedi elnök az eurorégió megalakításának az elképzelését. 1997-ig román oldalról ennek törvényi gátja volt, majd Jugoszlávia nemzetközi elbírálásának - a bosnyák válság utáni, Koszovó előtti időszakos - javulásával létrejöhetett a négy magyarországi, négy romániai megye és Vajdaság tartomány részvételével az új eurorégió. Bár az eddigi eredmények inkább szimbolikusak [28] , az eurorégió arra mindenképpen jó okot és alkalmat szolgáltat, hogy a regionalizmus kérdésében a helyi politikai elitet teszt-helyzet elé állítsa: ki, miként és mennyire óhajtja magát a folyamatot. [29]

Temes megye a regionalizmus kérdésében első csatáját 1993-1994-ben vívta meg. 1994-ben a történelmi Bánság megyéi - Arad, Temes, Krassó-Szörény - előbb Baden-Württemberg majd Észak-Rajna Vesztfália német tartományok részvételével készítettek elő nemzetközi gazdasági társulást, előbb társasági majd alapítványi formában. Bár az együttműködés anyagi támogatást hozott volna a térség számára, bármilyen politikai konnotáció nélkül, a hivatalban lévő kormány mindkettőt ellenezte, ugyanis a hatályos román törvények tiltották a megyék számára olyan szerep vállalását, amely a nemzetközi életben jogi személyként jeleníti meg ezeket. Ennek ellenére a bánsági megyék a társulást Észak-Rajna Vesztfáliával aláírták, ami ellen a kormány területi biztosa, a prefektus pert indított és nyert. A megye annyit tett, amennyit ekkor tehetett: 1995-ben létrehozta - és ugyanígy tett Arad meg Krassó-Szörény is - a megyei területfejlesztési ügynökséget (ADETIM). Amikor az 150/1998-as törvény a makrorégiók szintjén írta elő hasonló ügynökség létrehozatalát, Temes megye a kérdésben többéves tapasztalattal rendelkezett és láthatott hozzá a szervezéshez.

1995-ben lép be Temes megye az Európai Régiók Egyesületébe, illetve 1996-tól tagja az Európa Tanács testületeként működő Helyhatóságok Kongresszusának. Egyik-másik helyi politikus - megyei közgyűlési elnök, nagyváros polgármestere - ezen intézmények tevékenységében nemzetközi szerephez jut, részt vállal a regionalizmus ügyének szolgálatában Romániától keletre. A romániai megyék Helyhatóságok Kongresszusi küldöttségének Temes Megye Tanácsának elnöke a vezetője, aki a Kongresszus vezető testületének is tagja.

1996-tól kezdődően Románia számára is elérhetővé váltak a regionális politika támogatását célzó uniós alapok, területi irodák jöttek létre - Temesváron Ecos Ouverture, Aradon PHARE CBC, Szatmáron PHARE Credo. Új együttműködési lehetőségek nyílnak meg, a pénzekért pályázni kell, a pályázatokat a szakzsüri döntése előtt kötelező módon véleményezi a kormány. Íme a példa arra, hogy a regionalizmus új folyamata miként feltételezi a közhatalom és a civil - helyi - szféra kapcsolatát. [30]

Az ADETIM kezdi el azon adatok gyűjtését, amelyek nélkül a területfejlesztés kérdései végiggondolhatatlanok. Csakhogy a román statisztika még mindig magán viseli a totalitárius idők nyomát, a települések vonatkozásában nem hozzáférhetőek olyan szintetikus mutatók, mint bruttó nemzeti termék, életremény vagy jövedelmi viszonyok. El kellett kezdeni a hiteles adatok gyűjtését és feldolgozását. Emellett a fejlesztési ügynökség keretében folyik az a szakmai munka, amelynek eredményeként 1996-ban megjelentették a beruházók kézikönyvét, egy több száz oldalas munkát a történelmi Bánság három romániai megyéjéről. A területi különbözőségek - diszparitások - elemzésének két nagy munkát szenteltek, mindkettő 1997-ben jelent meg. 1998-ban pedig elkészült az átfogó területfejlesztési koncepció, egy olyan szcenáriumokat és stratégiákat tartalmazó elemzés, amely mindenekelőtt a szemléletváltást segíti elő.

Az utóbbi mondatokból kiérezhető: régiópatrióta vagyok. Vállalom: az vagyok. És vallom: a huszonegyedik században más hozzáállást nem tűr meg az idő.