Régiók mozgásban*

 

Amikor a mai tanácskozásra az első jelzést egy javaslat formájában, idén Keszthelyen, Gál Sándortól megkaptam, akkor emlékezetből némileg más címet mondott: Régiók mozgásban, forradalmak befejezetlenül. Az a cím sokkal izgalmasabb elemzésre ad alkalmat, a téma kibontásában más pályákat nyit meg, mint a tanácskozás választott címe, a Régiók határok nélkül. Az eddigi előadások végig arról szóltak, hogy igazából ezek a határok valamiként mindig újraépülnek, megjelennek. Épp ez a gond ezekkel a határokkal, és hogy ezek a régiók mozgásban vannak történelmi idők óta, pontosabban amióta e térségben az új korszak kezdetét vette.

Én a Régiók mozgásban címre mondtam igent, ezt az izgató és izgalmas feladatot köszönettel veszem, megtisztelőnek érzem a meghívást. Némileg dilemmáztam is, hogy a tollforgató politikusnak avagy a politizáló tollforgatónak szólt-e a meghívás, bár ez most már nem olyan fontos, a lényeg a vállalt feladat, éspedig a kísérlet arra, hogy megvizsgáljuk, miként állunk itt Európa és Balkán határán a régiókkal, miként kezeli - ha kezeli - a kérdést a nagypolitika. A forradalmakkal nem foglalkoznék, egyrészt mert a forradalmak befejezhetőségével kapcsolatosan erős kételyeim vannak, másrészt egy délelőtti előadásban ezzel kapcsolatosan hallhattunk néhány megfontolandó megjegyzést, s ezeket én osztom...

Egy mottóval indítanék. Illyés Gyula Bartókra utalva, Bartókot megidézve írta le: "Mert olyanokat éltünk meg, amire ma sincs ige". Véleményem szerint ezzel az érzéssel küzdünk meg mindannyian, ha térségünk struktúráit, történéseit és végül a jövőjét kívánjuk fel- illetve megidézni. Ha Németh László tanácskozásunkon még nem idézett kifejezésével élve Köztes Európát mondunk, akkor a köztes mivolt sugallja a következő kérdést: mit kezdjünk a nagy német és orosz birodalmak határolta köztes térség történelmi hordalékával?

A számunkra kolozsvári, de néhány éve Magyarországon élő Köntös Szabó Zoltán egyik regényéből venném másik idézetemet, ugyanis az etnikumközi kapcsolatok gyakorlójaként igen találónak érzem. Erdélyi édesapja naplójából idéz Köntös Szabó: "Az erdélyi nemzetek közé csak a balsors és a politika verhet éket." A balsorsból kijutott itt mindenkinek, a politika megtette ebben a magáét, így előbb vagy utóbb minden nemzetnek volt mit gyászolnia. Erről a gyászról szólva állítja az író: mihelyst gyászolni kell, közösen tudunk bánkódni. A közös gyász, tudjuk, összeköt. A gyászban viszont nem csak a másikat, a helyzet potenciális alanyaként magunkat is elsiratjuk. Ezért édeskevés a másik megértéséhez és elfogadásához. A gyász önnön gyengeségünket is láttatja. Gyengék vagyunk és félünk itt Európa és a Balkán határán. Bíbóval szólva itt mindenki fél valamitől - beolvadástól, nemzettársai elvesztésétől, revánstól és éppen a vele együtt élő avagy szomszédos népcsoporttól -, függetlenül attól, hogy a történelem zászlója éppen kinek áll. Ez a félsz bizonytalanságot jelez, görcsös ragaszkodást ahhoz, ami "nincs kitalálva", amit ma még nem védeni, de megépíteni kellene. Mintha a térség népei képtelenek volnának a saját jövőjüket önnön érdekeik mentén végiggondolni, megtervezni és előkészíteni. Merthát a térség meghatározó folyamatai nem belülről, hanem kívülről irányítottak, külső hatalmak érdekei felülírják a helyi szempontokat. A térség kifelé orientált. S miközben nagyhatalmi alávetettségben él, a szomszédját figyeli árgus szemekkel, rá gyanakszik, kivel mit készíthet éppen elő.

A legrövidebbnek mondott és egyesek szerint már lezárt húszadik században Köztes Európa a világpolitika kísérleti telepe volt, kétszeresen is: nem csak ijesztően új folyamatokat indítottak itt útjára, de ami történt, jórészt külső, nagyhatalmi akarat kivetülése volt. A kívül és a bévül elválik egymástól, külön életre kel. S előttünk a köztes-európai skizofrénia képlete: amire az itteniek Európát mondanak, arra tőlünk nyugatra Balkánt kiáltanak. A belső és a külső értékrend azonossága nélkül pedig nehéz, szinte lehetetlen az önálló és önépítő politizálás. A helyzetek és programok viszonylagossága a legjobb szándékot is távlat nélkülivé teszi, egyedüli fontossá ekként válik a politikai pillanat. Ezért és ebből fog élni a köztes-európai, miközben tudván-tudja, hogy ez a szemlélet zsákutcás.

Érthető ezek után: ha valami új jelenség tűnik fel a térség egén, aligha túlzás az óvatosság, a mérsékelt bizakodás mellé szükséges egy rendes adag szkepszis.

Az új jelenség a régió. Előttünk a kérdés: egy új paradigma született a regionalizmus meghirdetésével, egy új értelmezési kényszernek vagyunk rabjai? Újabb diktatúra jelent volna meg a láthatáron, egy olyan "világpolitikai folytatásos történet", amely íme, eljutott hozzánk is? Címzettjei vagyunk ennek a történetnek avagy elszenvedői? Értünk történik avagy - mint korábban oly sokszor - csak általunk? Betagolódunk ismét egy általános folyamatba anélkül, hogy át tudnánk gondolni, fel tudnánk mérni, milyen nagypolitikai játékok kivetülése/kerete?

A régió kifejezés különben kedves a fülnek. Azt sugallja, hogy a dolgok kerete a polgártól távolitól egy olyan szintre kerül, amely számára otthonos, képes átlátni, amellyel lehet azonosulni.

 

Mi a régió?... Létezik térség, kistáj, övezet, terület, tartomány egy országon belül, aztán eurorégió, makrorégió, kontinentális régió mint határokon átívelő régiók. Megannyi fogalom, s ha természetes indíttatással intézményi hátteret, közigazgatási struktúrát keresünk ezek mögött, gondunk csak fokozódik, mert nem mindig találunk. Léteznek európai szintű intézmények, létrejött az Európa Tanács egyik szaktestületeként a Regionális Bizottság a célból, hogy e kérdésben bizonyos előkészítő, egyeztető és vezérlő feladatkört ellásson. Az Európa Tanács parlamenti közgyűlésével párhuzamosan, azt kiegészítendő hívták életre a Helyhatóságok Kongresszusát, ahol - miként a parlamenti közgyűlésben az egyes országok parlamentjei - a taggá fogadott helyi és megyei önkormányzatok delegált képviselői tanácskoznak és döntenek sokasodó közös dolgainkról.

Úgy érzem, nem ezektől az intézményektől kellene indítanunk elemzésünket. A mi történetünk másként kezdődik, másként éljük meg. Az említett intézmények okán felmerülő kérdés az európai integrációs esélyekre vonatkozik. A tegnap esti bemutatkozásakor Köles Sándor, a Kárpátok Eurorégió alapítványának igazgatója arról beszélt, milyen lehetőségeket nyit meg a regionalizmus, az ő története arról szól, miként tudnak talpra állni azok a régiók, azok a tájak, amelyek készek és talán képesek arra, hogy tegyenek önnön jövőjükért valamit.

Regionalizmus és/vagy regionalizáció. Amikor bizonyos érdekszférák felülről indítják, amikor országos politika céljait is szolgálja a folyamat - akkor regionalizáció. Ha az európai közös gyakorlat hódít térségünkben teret - az is regionalizáció. A regionalizmus lentről indul, alulról felfelé építkezik. Előbbit a nagypolitika intézményei, utóbbit a (kis)közösség akarata indítja útjára.

Régiós mozgásokról a hetvenes évek eleje óta beszélhetünk. Első példaként a Luxemburg, Franciaország és Belgium közös határövezetében egy kicsiny, pár ezer lelket számláló közösség kezdeményezését szokás említeni, ahol úgy gondolták, az acélipart sújtó akkori válság hatásai ellen határon átnyúló együttműködéssel kell fellépni. Létrehozták azt a Fejlesztési Pólust, amelyet később Jaques Delors francia miniszterelnök ezres léptékű regionalizmusnak nevezett. Konkrét indítvány volt, egy kistáj nyomasztó gondjára keresett megoldást. Ez volt a kezdet. A regionalizmus folyamata nyugaton kialakította önnön kooperációs kereteit, ezek gazdaságpolitikai jelentősége ma általánosan elismert.

A Köztes Európába eljutó jelenség, miként várható volt, némi változást szenvedett. Az első kezdeményezések itt is helyiek, mégis - a legtöbb esetben - országnyi eurorégiók jönnek létre. Az első mifelénk a Kárpátok nevét viselő, erről szólt a már idézett Köles Sándor, tőle hallottuk, hogy Magyarország, Szlovákia, Lengyelország, Ukrajna és Románia határtérségi megyéinek közel hétmilliós egyesülése. A térségben másodikként létrejött Duna-Kőrös-Maros-Tisza Eurorégió sem sokkal kisebb: Románia-Jugoszlávia-Magyarország határ menti megyéinek részvételével kialakított kooperációs övezet összlakossága hat millió.

Regionalizmusról van szó, tehát a kezdeményezés alulról jövő, miért duzzasztották mégis ekkorára e régiókat? A magyarázat alighanem az, hogy itt a régiók nem egy konkrét feladat, jelenség avagy program jegyében-érdekében jöttek létre, a cél a pénzszerzés. A régiók számára az összeurópai régiós politika pénzalapokat hozott létre: kohéziós vagy más szóval szolidaritási alapokat, amelyek a gazdasági különbözőségek és szociális egyenlőtlenségek enyhítését célozzák meg. Egy közös Európában a fejlett és fejletlen térségek között óhatatlanul kialakuló migrációs potenciál hatását tudatos kiegyenlítő politikával lehet ellensúlyozni - ha lehet. Ha tehát mi is létrehozzuk a megfelelő struktúrákat, a vázolt integrációs politika értelmében pénzhez lehet jutni. Sőt: a poszttotalitarista térség számára külön alapokat hoznak létre, azzal a bevallott céllal, hogy a térség országainak erős centralizmusával szemben a helyi érdekeket támogassák. A helyi közösségeket érdekeltté kívánják tenni abban, hogy kezdeményezzenek, minél kevésbé hagyatkozzanak a központra, szabadítsák fel a létező helyi energiákat.

Temesváriként - aki végig követhettem és nagyon közelről követtem végig a Duna-Kőrös-Maros-Tisza régió létrejöttét - vallom, hogy erre a mozgásra, a decentralizációra (amelyre nincs rendes kifejezésünk), nagy szükség van. Szükség egyrészt azért, mert a térség kommunista gyakorlata a szomszédos országok lakóit háttal fordította a határnak, aki kívül volt, csak ellenség lehetett. Máshol és máskor a határ esély, a kereskedelem, a turizmus folyamatai dinamizálják ezeket a térségeket - itt másként alakultak a viszonyok. Az eurorégió tehát stabilizáló struktúra, azt a szomszédot emeli partnerré, akivel hivatalosan igazi kapcsolatot lokálisan évtizedeken át nem volt szabad kialakítani. Ha csak a román-magyar kapcsolatokat uraló téveszmékre és görcsökre gondolunk, azonnal igent mondunk a regionalizmusra. Ez a folyamat a határon túli nemzeti kisebbséget is némileg helyzetbe hozza, hiszen nyelv- és terepismerete olyan értékek, amelyek kezdetben a kapcsolatok informális főáramába emelik a kisebbségek képviselőit.

Napjainkban százegynéhány eurorégió létezik, jó néhány Európa keleti térfelén. Ez utóbbiak juttatják eszünkbe C. Harvie megállapítását, miszerint a "regionalizmusban nehéz elválasztani a gazdasági, a kulturális és a propaganda elemeket". Figyelmeztető észrevétel, ugyanis e keleti régiók létrejöttének módozata láttán nehéz elhessenteni a gondolatot, hogy Nyugat a címzett, lássák, itt is elindult a változás folyamata, beépítik a nyugati megoldásokat. Nem belső mozgások ezek, legalábbis egyelőre nem, végső soron a nyugati pénzforrások gerjesztik ezeket.

A régiók legitimációs dimenziójáról szólnék a továbbiakban azt bemutatandó, hogy a gazdaságin túl a régiós mozgásoknak fontos politikai szerepe van. Az európai keleten a régiók megjelenése az alulról felfelé építkezés megjelenése is, ami az érdekek tagolása és megjelenítése szempontjából alapvető fontosságú. Még akkor is az, ha ami eddig történt, a lényeget illetően inkább regionalizáció, mint regionalizmus.

A regionalizáció egyik fontos dimenziója a legitimálás: bizonyos politikai helyzet, opció, jelenség elfogadtatása. Most az új Európa, az integrált Európa intézményi és gazdasági szempontú elfogadtatása van soron - ezért hozta létre az Európai Unió az új struktúra lényegét hordozó pénzalapokat. A legitimációs gyakorlat nem új az európai politikában. A háborúban megtépázott, minden szempontból kiszolgáltatott Németország gazdasági-társadalmi újjászületésének egyik előfeltétele éppen a keretek átalakítása volt: létrejött a szövetségi struktúra. A korábbi államstruktúrát annak jegyében és jelzéseként bontották meg, hogy valami egészen más, új korszak következik. A Franco utáni Spanyolország szintén a regionalizáció eszközével legitimálta az új politikai hatalmat. De utalhatunk Belgium esetére is, ahol a kilencvenes évek elején szövetségi struktúra kialakításával oltottak ki létező belső konfliktusokat. A regionalizáció tehát országon belül avagy országok közötti új politikai helyzet vagy folyamat elfogadtatásának az eszköze lehet.

Az egységesülő Európában a közös alapokba befizetett pénzek visszaosztásának-visszaszivattyúzásának kerete és eszköze a régió. A fejlettebb országok a regionális lebontás hiányában semmiféle eséllyel nem rendelkeznének arra, hogy a közösből lényeges támogatást kapjanak. A régiók megjelenésével már más a helyzet, mert minden országban vannak térségek, amelyek helyzete valamilyen szempontból hátrányos. Illetve a hagyományos régiók kerülhetnek hátrányos helyzetbe az összeurópai piacon, s a kiegyenlítést szolgálják a szolidaritási alapok. Ma már olyannyira "finom" a struktúra, hogy a legfejlettebb államok esetében is jelentős a vissza kapott támogatás: a tartományoknak legalább a fele valamilyen formában támogatott. Főleg a brit uniós belépést követően erősödött fel ez a tendencia. Nem nehéz azonosítani azon érdekeket, amelyek mentén kimutatható, miért kiemelt támogatottságú napjainkban a regionalizáció, miért nyer teret olyan országokban is, ahol az évszázados hagyományok és a politika létező intézményi kerete nem indokolnák ezt.

A regionalizációnak lehetnek illetve vannak vitát kiváltó kísérőjelenségei is. A regionális érdek olykor az országos ellenében fogalmazódik meg, de ha nem, akkor is a tartományi célokat megfogalmazó és érvényesítő régiópolitika nem nemzetállamban gondolkodik. Céljait és politikai eszközeit a tartományi szint fölött összeurópai kontextusban fogalmazza meg, miáltal az állam korábban erős kohéziós képessége csökken. A nemzeti szuverenitás mindenek felettisége megkérdőjeleződik. A szuverenitás egyes elemei felkerülnek összeurópai szintre: korábban elképzelhetetlen volt, hogy "mások" mondják meg például, mely gabonából mennyit "szabad" egy országnak termelnie; más elemek lekerülnek a tartományok/régiók jogosítványai közé. Ez a folyamat Európában létező, s akinek célja a betagolódás, annak megfelelő jogosítványokkal rendelkező régiós közigazgatási struktúrákat kell létrehoznia.

Felemás a regionalizáció akkor, ha a régiók kialakítása során a gazdasági-társadalmi hagyományok, az infrastruktúra helyett más szempontok az elsődlegesek. Konkrétan az idevágó román történetet szeretném elmesélni, amely 1993-ban kezdődik. Az a kormányzat, amely az eurorégiók kialakítását megakadályozta - a Kárpátok régió protokollumát aláíró megyék vezetőit a leváltással fenyegette meg, elérvén hogy ezek visszavonják beleegyezésüket - egyszer csak maga kezdeményezte fejlesztési régiók kialakítását az országban. Az okot nem kell külön megjelölni, ugyanaz, mint megannyi más esetben: a potenciális pénzforrás. A kormány külföldi szakértői csoporttól, a dán Randoll intézettől megrendelte a regionalizációs projektet, amely 1996 végére készült el. Ezt immár a jelenlegi kormány indította útjára. Ez a kormány igazolta, hogy valóban nyitott a régiós együttműködések felé, olyan módosításokat indítványozott a helyi közigazgatást szabályozó törvényben, amely lehetővé tette a megyék nemzetközi - eurorégiós - szerepvállalását. De ez a kormány sem tért vissza a Zöld Chartának nevezett, a Randoll csoport nevével fémjelzett régió-projekt lényegi kérdéseire, amely olyan belső fejlesztési régiók kialakítását készítette elő, amelyek nem vették figyelembe sem az árú és az információ áramlásának hagyományos belső szerkezetét, sem pedig a regionalizáció lényegi elemeit. Az ekként létrejövő régiók részegységei korábban soha nem tartoztak együvé, illetve több régió a jelenlegi struktúrában nem rendelkezik a gazdasági húzóerő szerepét eljátszható központtal. A régiót összefogó és megjelenítő központ nélkül régiót értelmetlen kialakítani.

Jól sejtik, akik Románia belpolitikai történéseit ismerik: ismét Erdéllyel "van baj". Úgy kívánták kialakítani ezeket a belső struktúrákat, hogy etnikailag "kiegyensúlyozottak" legyenek, vagyis a magyar elem ne domináljon sehol. Erdély hagyományos régióközpontját pedig nem hagyták meg ott, ahol a helye: Kolozsvár az észak-nyugati régió szélére került, együvé Nagyváraddal, Szatmárral, Nagybányával. Kérdés: mennyire lehet az így kijelölt térségnek bármelyik város a régiós központja, illetve lehet-e Kolozsvár gravitációs központ például azon Szatmár és környéke számára, amely egy eurorégiós kapcsolatrendszerben természetesen fordul más irányba. Ezt a régiót úgy alakították ki, hogy nincs sikeres városa. Nehezen hihető, hogy ezt a Randoll csoport tagjai akarták volna így, a magyarázat máshol keresendő.

Az 1998-ban megszületett területfejlesztési törvény a Zöld Chartában leírtak alapján alakította ki a régióhatárokat. Érdekes, nem Kolozsvár lázadt fel, hanem Brassó, amely szintén egy régiónak a szélére került úgy, hogy semmi esélye a húzóváros szerepére: Brassó Megye Tanácsa nem írta alá a törvény által előírt társulási protokollumot. Íme a felemás regionalizáció: a hatalom "rámozdul" a témára, de a folyamatot olyan politikai szempontoknak rendeli alá, amelyek magának a folyamatnak, a tervezett változtatásnak a lényegét kérdőjelezik meg.

Értelmezési kényszerrel, paradigmával állunk szemben a regionalizációs mozgások esetében? Egyfajta értelmezési diktatúrát jelent, hogy Köztes-Európa a területfejlesztés kérdéseit a Nyugat által kialakított eszmei-szervezési szempontok szerint kívánja végiggondolni, függetlenül attól, hogy a helyi társadalmak állapota, az egyes országok gazdasága illetve törvényhozási szempontból mi volna a leginkább megfelelő és ajánlatos. Ugyanakkor nem kizárt, hogy új paradigmával találjuk magunkat szemben, és a területfejlesztés kérdésköre ma egyedül ezen - Nyugaton működő - értelmezési keretben ragadható meg hitelesen.

Felmerül a kérdés, a globalizáció jelenségét sikerült-e oly alaposan megismerni, hogy a fejlesztés általános és térségi trendjeit befolyásoló hatásaira a kialakítandó tervek-elképzelések tekintettel legyenek. Ismert, a globalizációval sokan foglalkoznak, nem itt a helye az idevágó szakirodalom hosszas elemzésének. Arra utalnék röviden, amit David Korten ír le nagy hatású könyvében. A When the Corporations rule the World 1995-ben jelent meg angolul, 1996 óta magyarul is olvasható, azóta újabb kiadása is megjelent. Korten szerint a tőkés társaságok a globalizáció segítségével lebontják illetve kikerülik az állami struktúrákat, a politika demokratikus kereteinek mellőzésével érik el saját érdekeik érvényesítését. A folyamat lényege eléggé ismert, miként az is, hogy létezik ellenállás: felléptek ellene különböző szinteken - ezekről a jelenségekről meggyőzően számol be Korten. De nem kell Kortenig visszamenni, Vass Csaba egy 1997-es Valóságban közöl kiváló elemzést a globalizációról. Tanulmánya meggyőz arról, hogy a globalizáció okán alapvető fogalmakat kell átértelmezni. Átértelmeződik a tradíció hatása, egyszerűen felmerül a kérdés, miként épül be a tradíció a különböző struktúrákba. Átértelmeződik a földrajzi tér fogalma és ezen az értelmezési vonalon egyenesen jutunk el az identitás kérdéséig. Milyen elemekből építkezhet a globalizáció korában az identitás, amikor az új folyamat kimondottan a tradíciók ellenében jelentkezik. Ez már nem sima modernizáció. A modernizáció húsz éve lezárult, amikor térségünkben modernizációról beszélünk, akkor tegnapelőtti, de legjobb esetben is tegnapi politikai diskurzusba kívánunk bekapcsolódni. A mai kort jellemző globalizáció frontális támadást indít a tradíció ellen.

Paradoxonhoz értünk: a globalizáció a helyi hagyomány ellen indít totális támadást, ugyanakkor a régiókat használja eszközül céljainak elérésére. Némi esélyt jelentene, ha a folyamatkövető regionalizációt felváltaná a helyzetteremtő regionalizmus. Az alulról építkező regionalizmus éppen azokat az elemeket építi bele a folyamatba, azon autonóm identitások mentén jelentkezik, amelyek ellenében a regionalizáció - akár nyugati igazi, akár kelet-európai felemás - így vagy úgy, de megnyilvánul.

A válságos Európa egyik megnyilatkozása a jelzett kettősség. A világtörténelem mostani, legrövidebb százada az egyén válságával indult és a közösségi struktúrák válságával fejeződött be. Miként struktúrálódnak a holnap Európájának a társadalmai - alapvető kérdés. S ebben fontos szerep jut Európa-értelmezésünknek. Nem kívánom végigkövetni az Európa-meghatározási kísérletek hosszú és hihetetlenül izgalmas folyamatát, egyszerűen mert lehetetlen volna. Számomra Nietzsche meghatározási kísérlete a legkedvesebb, aki igazi Európaként a Mozart és Beethoven közötti időszakot jelöli meg, az volt a die gute alte Zeit, a régi jó idő, az akkori Európa nem volt más, mint eine junge Seele, welche beständigt kommt. Vagyis egy nagyon fiatal lélek, amely állhatatosan jön és jön. Egy visszatérő, megújhodni képes lélek. És a XX. századi Európa éppen a megújhodás képességét veszítette el, azt a képességét, amely világfolyamatoknak mindig az élére állította.

A mai Európa mintha szerepzavarral küszködne, nem önmaga tárja fel és fogalmazza meg, mi volna a számára előnyös és megfelelő, hanem külső tényezők jelölik ki ezen kereteket. Európa fel tudta dolgozni, hogy nem egymaga a "világ", de nem talált megfelelő válaszokat arra a kihívásra, amely központi szerepét kérdőjelezte meg. Európa szerepválsága és a közösségi struktúrák válsága külön-külön fellépő, de egymást a helyzet jellegéből fakadóan erősen befolyásoló jelenségek. Az új európai társadalmi és gazdasági meghatározottságú önépítő folyamatok találkoznak, miáltal az átalakulás - integráció - kérdésegyüttese külön jelentőséget kap. Az integráció "építőköve" éppen azon régió, amely a közösségi identitás keresésének is a kulcseleme. A gazdasági régióra szó nélkül igent mondók számára éppen a közösségépítés kereteként megjelenő, erősen kisebbségi vonzatú etnoregionalitás jelenti a nagy gondot - lásd a román kormányzat idevágó döntéseit.

Az azonosság-másság dilemma nem a regionalizmus kísérőjelensége, bár a régiók politikai struktúraként való megjelenése mindenképpen aktualizálta az együttélés kérdéskörét. Évtizedekig Kelet-Európa egyes országai önnön kulturális értékeikre való hivatkozással, ezek védelmében utasították vissza a határon átnyúló együttműködést, az összeurópai kapcsolatokat. Ez a különbözőség volt a legfőbb társadalmi érték, míg egyedüli lehetséges megjelenítőjeként a nemzet szerepelt. Az álláspont védelmében segítségül hívott filozófiai relativizmus az értékek, normák, eszmék korlátozott érvényességét hirdeti, mert minden csak bizonyos körön belül lehet az, ami. Ez a gondolatmenet, miként Karl Popper kifejti a The Myth of the Framework c. munkájában, a közösségek elszigetelődésének az ideológiájáig visz el, hiszen a teljes relativizmus szerint a különböző kultúrák, nemzedékek vagy korok képviselői képtelenek kölcsönösen megérteni egymást. Ez mennyire van, illetve nincs így, azzal most hadd ne foglalkozzunk. De ami korábban kifelé az értékek védelmét jelentette oly hosszú időn át, a sajátos megőrzését, egyszerre mellékessé válik, ha belső körben, az országon belüli régiók vonatkozásában fogalmazódik meg. Európa kell, igent mondanak rá, legyenek régiók is, de nem olyanok, amelyek a nemzeti ellenében de akár mellette nyitnak a többségtől etnikailag különböző lokális közösség számára mozgásteret. Kérdés: az integrációs gazdasági nyomás és a nemzetféltés ideológiája közül melyik az erősebb politikai szervező erő. És most főleg ne Jugoszláviára gondoljunk.

A nacionalizmus kérdését nem kerülhetjük meg, lévén a régiós diskurzus egyik lényegi eleme. Tisztázni kell azonnal, a fogalom négy fő értelmezése közül mely nacionalizmusra utalok. A nemzetek kialakulásának általános folyamatát értsük ez alatt, a nemzethez tartozás érzését és a vele járó attitűdöket, a nemzeti státussal kapcsolatos politikai mozgalmat avagy a tágabb értelemben vett ideológiát. Utóbbit semmiképp, az elsőre is csak utalnék, éspedig Ernst Gellner kiváló könyveire, különösen a Nations and Nationalism címűre, amelyet a nemzetépítő nacionalizmus jelenségének szentelt. Gellner szerint a modernizáció elpusztítja a hagyományos társadalmi szerepeket, ezek szerkezetét a nacionalizmus egy új nyelvi és irodalmi kultúrával helyettesíti. A nacionalizmus az a folyamat, amelynek révén az alacsony fejlettségű orális kultúrák magas irodalmi kultúrákká változnak. A nacionalizmus tehát a modern társadalmakban a kulturális homogenitásnak egyfajta kényszere.

Ez a nacionalizmus messze áll attól, amiről itt Doležal professzor úr beszélt amikor azt jelezte, hogy napjainkban a nemzet olykor, bizonyos egyházi szakralizációval, újfajta mítoszként jelentkezik. A nemzeti státussal kapcsolatos politikai mozgalmat jelentő nacionalizmus nyilvánul ez esetben meg, s ezzel már igencsak vitatkoznunk kell. Nemzeti kisebbségi közösség tagjaként állítom ezt. Úgy érzem, a demokrácia elveit és gyakorlatát a térségben mindegyre a kisebbségek ellen kívánják fordítani, a mozgalmat jelentő nacionalizmus jegyében. Eszerint beszélnek jó avagy rossz nacionalizmusról - a jó a nemzeti érdeket megfogalmazó, minden más közösség öndefiníciós kísérlete már rossz, veszélyes. Amit elfogadnak és hirdetnek, az az etnikai jegyek meghaladása, a kultúra nemzetközivé válása. A multikulturalitás elfogadott - talán mert utóbbi fogalomnak általánosan elfogadott értelmezése sincs. Akinek nem adatott meg a nemzethez tartozás szerencséje, annak fennmaradása bizonytalan. Sőt. Ugyanakkor a nemzet bármikor lesújthat a kisebbségre a nacionalizmus politikai eszközével. Legitim módon, népek kórusa olykor még zengedez is egyet hozzá. Kész az ideológiai alap, minden egyértelmű. Kit érdekel Will Kymlicka munkássága mifelénk, aki azt vizsgálja, a demokrácia intézményrendszere mennyire építhető fel kizárólagosan az egyénre való tekintettel, és bebizonyítja, hogy a demokrácia alapvetően kollektivitásokról szól, amelyeket szűkítően értelmeznek kizárólagosan nemzetként. Inkább Z. Brzezinskit, az USA volt nemzetbiztonsági tanácsadóját idézik szakértők és gyakorló politikusok egyaránt, akinek káosz-paradigmája szerint a mai világ káoszát az etnikumok nemzetállamokat szétfeszítő nyomása okozza. Az immanens értékítéletet - minden baj okozójaként az etnikumok bűnösek - miért ne építené eszköztárába a mozgalmár nacionalista?! Kommentárként annyit, hogy Amerikában Bzrezinski jól elfeledte európai - lengyel - gyökereit.

A posztkommunista országokban, úgy tűnik, a nacionalizmus kérdésével nem boldogulnak. Példát mind a magyar, mind a román szakirodalomból idézhetek. Andrei Marga neves filozófus, a kolozsvári egyetem rektora, jelenleg tanügyminiszter, pár évig a frankfurti iskolában folytatott stúdiumokat. Ő azt írja a nacionalizmusról, hogy bármit állítsanak zajos hirdetői, a demokrácia elleni legfontosabb diverziós eszköz. Nem tisztázza, mely nacionalizmusra érti, ítélete sommás. Pedig aligha veti el a nemzetépítő identitást gerjesztő nacionalizmust. P. Sugar írja, hogy a nacionalizmus egy mesterségesen kialakított csoportérzés, amely elsőrendűnek tételezi magát... Miért és mitől mesterséges? További szerzőket idézhetnék, de nem kívánok visszaélni az önök idejével. Annyit még idevágóan, hogy a nacionalizmust semmiképpen sem tudom az européerség ellentéteként felfogni. Mindenkinek rendelkeznie kell a maga identitásával, tartoznia kell valamilyen közösséghez, hogy abban az egységes Európában otthon tudjon lenni. Az új Európában az állampolgárság, miként Schöpflin György jelzi, nem azt a funkciót tölti be, mint korábban, sokkal strukturáltabb. Régen az állampolgárság értéksemleges volt, ma az identitáspolitika része.

Milyen Köztes Európa volna jó nekünk, magyaroknak? És milyen Európának? Indokolt kérdések, ha a régiók ürügyén azt vesszük számba, milyen folyamatok hatásával kell számolni. Az új helyzetben megfogalmazódó további kérdés: a világrendszerhez való alkalmazkodás globális nyomása, avagy a történelmi tradíciók tehetetlenségi ereje válik dominánssá a térségben? Az eddigi térségi tapasztalat azt mutatja, az olyan változat, amely a tradíciók ellenében alakul ki, nem szerencsés. Olyannyira nem az, hogy napjainkban mind többen teszik fel általában a kérdést: törvényszerű volt-e az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése? Szétbomlasztani avagy átalakítani kellett volna-e Köztes Európa nagyhatalmát? A történelem olyasmit alakított itt ki, aminek a szétdarabolása azok számára is okozott veszteséget, akik máskülönben a folyamat egyértelmű nyertesei. Ezt ma már nem csupán magyarok állítják... Köztes Európa mindmáig nem tudott mit kezdeni azzal a paradoxonnal, hogy Trianon által kialakított nemzetállamai nem államnemzetek, hanem kultúrnemzetek nemzetállamai. Miközben századunkban Észak-Európa a siker képét hordozza, a jeles francia szakértő, Jaques Le Rider szerint Mitteleuropa negatív konnotációkat ébreszt bennünk. A baj és a gond százegynéhány éve társul Közép-Európához. Ennek egyik lényegi oka, hogy a térségre jellemző sokszínűséget - itt 30 nyelvet beszélnek, 4 ábécét használnak, 5 nagy és több kisebb vallásfelekezet létezik - nem sikerült politikai szervező elvvé tenni. Azon a területen, amely a XVIII. század végén három birodalomhoz tartozott, az I. világháború után 13 nemzetállam alakult ki. A helyzet kisebbségi szempontból alapvetően nem változott, a korábbi 50 millió helyett 33 millióan kerültek kisebbségi sorba. Változásra akkor számíthattunk volna, ha térség lényegét adó sokszínűséget valamiként strukturális elvvé tették volna. A felismerés különben régi, az első föderalizációs elképzelések másfél évszázadosak.

Doležal tanár úr beszélt Palackýról, én egy másik Palackýról fogok Köztes Európa kapcsán szólni. De elsőként azt említeném meg, hogy a Monarchia első föderalizációs elképzelése Wesselényi Miklóstól származik, ezt a Szózat a magyar és a szláv nemzetség ügyében c. munkájában fogalmazta meg. Nem csupán társadalmi reformokat képzelt el, de a birodalom szerkezetét is átalakította volna, nyílván az ébredő pánszlávizmus hatására is. Öt egységet képzelt el: a németet, Lombardiát, Cseh- és Morvaországot, Galíciát és a magyart. Frantisek Palacký nem csak tervezetet munkált ki, de mozgalmat is elindított a nagynémet Mitteleuropa tervek ellen. Kialakult a két mozgalom: a pángermanizmus és a pánszlávizmus. Erősségük az idők folyamán változott, ennek megfelelően egyazon személytől idő teltével egymásnak szögesen ellentmondó tervezetek is származnak. Így például Lúdovit Stúr író és forradalmár, aki előkelő helyen áll a szlovák kultúra, irodalom kialakítói között, később olyan véleményt is megfogalmazott, hogy a szláv népek megmaradásának egyetlen esélye az egyesülés Oroszországgal és az ortodox vallás felvétele. Palacký több tervezetet is kidolgozott, idézhetnénk továbbá német, román, cseh elképzeléseket. Az együvé tartozó Mitteleuropa legfőbb propagátorai németek voltak. Friedrich Naumannt azért szokás idézni e kérdésben, mert ő fogalmazta meg a nyomatékosan, hogy a térség gazdaságilag tartandó össze, ezt diktálja a közös érdek.

Karl Renner tervezete egészen más okból érdemel figyelmet. A későbbi osztrák államfő 1906-os elképzelése volt az első, amely nem kizárólag államalakulatokkal számolt, hanem olyan régiókkal, amelyek az egyházi autonómiák mintájára kidolgozott személyi elvű autonómiát kaptak volna az államszövetségen belül. Ez volt az első kísérlet az etnikai és a történelmi elv együttes alkalmazására. Renner, ahogyan mondani szokás, megelőzte korát. Nem a századelő, a századvég kulcsszava a kisebbségben élő nemzeti közösségek autonómiája.

A román-magyar kérdésről szeretnék végül, de nem utolsó sorban szólni. Ide tartozik, hisz mind a magyar, mind a román közírásban fellelhető vélekedés, hogy a térség helyzetének rendezésének ez az elsőrendű kérdése. Ezt hibának tekintem, ugyanis véleményem szerint magyar-román kérdés nem létezik. Mit, milyen kérdéseket kellene rendezni a két ország között, hogy a köztes-európai kommunikáció elinduljon? Az Európai Stabilitási Egyezmény által megkövetelt alapszerződés létezik, nincs mit kezdeni ezen a szinten, míg a két ország külön-külön el nem dönti, milyen kapcsolatot kíván a másikkal ápolni. Nem országok közötti kapcsolatról van szerintem szó, hanem azokról a félelmekről, félreértésekről, évszázados beidegződésekről, amelyek gúzsba kötnek, amikor az egész térségben kívánnánk gondolkozni. Éppen az integrálódó Európa okán és jegyében kellene elérni, hogy átlépjük azt a bizonyos árnyékot, megszabaduljunk az örökölt kötöttségektől. Amelyek, jelzem, nem magyar-román, hanem köztes-európai jellegzetességek.

Léteznek, persze, a román-magyar relációban elvarratlan szálak bőven, ezek létét nem tagadom. Csak azt jelzem, hogy van ilyen a térség szinte minden két szomszédos országa között. A román-szerb hagyományos barátság azért lehet "hagyományos", mert még egyik ország népe sem lépett fel anyanemzeti mivoltban, s nem fogalmazta meg a különben jogos kérdést: mi történik a szomszédban az ő nemzettársaival. Jugoszláviában milliós román közösségnek kellene lennie, egyes román számítások szerint, a romániai szerbek létszáma a "tökéletes" demokrácia éveiben folyamatosan és szinte megállíthatatlanul fogyott. A mindkét oldalon megfogalmazódó kérdéseket előbb vagy utóbb fel fogják tenni a szomszédnak - s akkor nem csak a magyar féllel "lesz gond". Nemzeti önvizsgálatra van szükség első sorban, mit várunk illetve fogadunk el a nemzet érdekében; mit teszünk határon túli nemzettársainkért; mit jelent ez a szomszédok vonatkozásában. Enélkül igazi térségi együttműködést nem lehet kialakítani.