Szereppróba

Feljegyzések a kisebbségi alagútból

A szellemi képzetek felérnek egy
hosszantartó börtönbüntetéssel.
Fernand Braudel

Éppen hol nincsenek fogalmak
megfelelő szó hamarost akad
J.W.Goethe

            Vannak fogalmak, amelyek általános esetben definiálhatók, jelzős szűkítéssel, pontosító értelmezéssel viszont szinte meghatározhatatlanná válnak. Nem logikai paradoxon keresése a cél, hanem a kisebbségi léthelyzet, mint keretfogalom - Gombár Csaba szóhasználatával a kisebbségi paradigma - sajátos esetre vonatkoztatott értelmezési kísérlete.

            Kisebbségi vidéki magyar elit.

            A fogalomértelmezés útvesztőinek sokasítására beszúrható még a szórvány. El sem kezdtük az értelmezést, és itt az újabb dilemma: e sokszoros szűkítéssel kijelölt elit létezik-e egyáltalán?

            Kötelező-e, hogy a magyar szórványnak, legyen szó Besztercéről avagy Temesvárról, Galacról avagy a Fekete-Körös menti "őrtornyainkról", legyen meg a maga elitje? Nem kötelező. Rîmnicul Vîlcea tucatnyi magyarját kívülről kapott indítás és támogatás terelte össze abba az "akolba", amelynek a neve az indítvány okán RMDSZ-szervezet, valójában a megkülönböztető identitás helyi termelésének egyetlen - potenciális - eszköze. Belső képesség, erő és bátorság nem került az összehajoláshoz a Kárpátokon túli városban, miként annyi más helyen, ahová a politika hullámverése társaink egyikét-másikát elsodorta. Igaz, e helyt nem ilyen szórványról szólnék, hanem azokról, melyek megléte történelmi léptékben mérhető ott, ahol a frissen jött jelző elsősorban nem a magyarokat illeti meg.

(centrum, hol vagy?)

Mi tehát a definiálható elit? Mi az, amit - Páskándit parafrazálva - a kizárás, a ki- és szétválasztás nem pontosít, ellenkezőleg, szinte megfoghatatlanná tesz? Az elit - így a teória - a tömeg ellenpólusa [1] , a gazdasági, politikai, szellemi színpad rendezőiből és főszereplőiből áll, akiknek esélyei arra, hogy elitté váljanak, nem csupán képességeiktől-tudásuktól, de bizonyos demográfiai jellemzőktől-feltételektől is függ [2] , ugyanakkor a kiválasztódás mechanizmusai visszahatnak magára az elitre [3] . Bíbó István relativizálja a definiálhatóságot, amennyiben kétféle összetételt azonosít. Az elit állhat azokból, akikben a közösség céljai tudatosan kiformálódnak, csakhogy - figyelmeztet - létezik egy másik, megszívlelendő közkeletű ítélet, mely "elit alatt nem a társadalom legértékesebbjeit, hanem egyszerűen azokat érti, akik adott társadalmi rendünkben társadalmi helyzetük alapján magától értetődően a társadalom vezető rétegéhez tartoznak" [4] . A rendszerváltás folyamatait értelmező kutató szerint az új elit a létrejött hatalmi szerkezet egésze. [5] Itt tehát az újabb kettősség: egyénekről avagy szerkezetről szól az elitek története?

            Mégis sejtjük, mi az elit: a fenti értelmezések mindenikében megjelenő irányító szerep okán.

            Mi van a kisebbségi, vidéki, magyar - szórvány? - szűkítő-értelmező jelzőkkel?

            Kisebbségi elitről teoretikus igényességgel kezdeményezett diskurzust a KAM - Regionális és Antropológiai Kutatások Központja [6] : a Bíró A. Zoltán vitaindítójára reflektáló írások kulcsszavai, teljességre törekvés nélkül: önjelölés (Kolumbán Gábor), helyi-regionális tagolatlanság (Erőss Imre), elméleti inkoherencia (Bíró Béla), betöltetlen szerepek sokasága (Bodó Julianna), személy elsőbbsége a struktúrával szemben (Gagyi József). Milyen - kisebbségi - elit az, amely emígyen jellemezhető? Minden közösség, tehát a nemzeti kisebbség számára is ügy (kell, hogy legyen), ki és milyen legitimációs mechanizmus révén válhat vezetővé. A legitimáció az illető - kisebbségi - társadalmat jellemzi, amennyiben a fogalom mögötti ideologikus tartalom és érzelmi töltet nem relativizálja reménytelen mértékben magát a fogalmat.

            Gyűjtsünk dilemmákat: miről és hogyan kellene szólani az elmélet igényével, amikor kisebbségi közösségek vezéreiről készül látlelet? Hogy 1989 előtt Közép-kelet Európában szó sem lehetett kisebbségi társadalomról és ezen belül a saját közössége által legitimált elitről, azt a kor becsületes munkáinak [7] a fogalomhasználata is jelzi. Guy Héraud megállapítása - "a politikai hatalom nélkül a (nemzetiségi) kulturális élet elkerülhetetlenül 'folklórrá' korcsosul" [8] - Schleswig tartománnyal kapcsolatosan született, de aligha csak német-dán vonatkozásban érvényes. És mit hoztak a '90-es évek? Vérmes reményeken és kemény vitán túl egy-két helyen vért is. A térségre nemzetállami beállítódás a jellemző, mely éppen mert nemzetállami, nem támogatja a kisebbségi önrendelkezés semmilyen formáját. A nemzetközi politika mintha csak azzal volna elfoglalva, hogy a létező lépéskényszer rá leselkedő csapdáit elkerülje, ezért "helyzetet tisztáz" és "üzen". [9] A kisebbségi közösségek politikai képviseleteit sodorják az események, még akkor is, ha egyik vagy másik kormányzati szerephez jut. Országlási felelősséget vállalhatnak - közösségi önrendelkezésit nem. A közössége vonatkozásában kisebbségié sehol, semmiképpen ne legyen a végső szó, a döntés. Önrendelkezés nélkül kisebbségi társadalmakról szólni illuzórikus. Igazi társadalommá szerveződhet-e az a közösség, amelyben a legfőbb közhatalmi jogosítványokat biztosító tisztségek legitimációja a közösségen kívülről származik?

            És mindezek ellenére: kisebbségi elit van. Létrejön a politika - általános - strukturális felhajtó ereje révén; a gazdaság nem szelektál(hat) etnikai hovatartozás alapján; a kisebbségnek is vannak tanultjai. Olyan, amilyen - de van.

            Rendeljük a kellően nem definiált kisebbségi mellé a vidéki minőséget. Kísérletünk egyszerre mondható természetesnek és rendhagyónak. Miért ne lehetne a vidéki kisebbségnek saját elitje? Ugyanakkor: milyen kisebbségi közösségnek az elitjét keressük, ha maga az alapfogalom is ellenáll a teoretikus igényű meghatározásnak?

            A vidékiség Rokkan törésvonal-elmélete szerint a területi tengely segítségével a centrum-periféria viszonyban jeleníthető meg [10] , akinél a centrum természetesen a nemzeti elitet jelöli, a periféria a lokális társadalmat. Figyelmet érdemlő különben a fogalmazás, mely a centrum elitjével a helyi társadalom egészét helyezi szembe.

            Kisebbségi közösség esetében a helyi társadalom és ekként a vidékiség jellegét is meghatározza a kisebbségi mi-tudat sajátos strukturáló hatása. A kisebbségi csoportidentitás által kialakított elkötelezettségek mentén a társadalom oszloposodik. Szakmai vagy bármilyen más identitást a helyzetből fakadóan felülír az etnikai. Az ekként strukturálódó társadalmak esetében kialakuló szervezetláncolatok megakadályozzák az információ és a kommunikáció áthatolását a törésvonalak határain. [11] Ahol helyileg a kisebbség demográfiailag nem meghatározó, csak töredéke a többségnek, a szigorú etnikai keretek közötti szakmai kapcsolatok veszélyeztethetik a teljesítményt, az egyén rácsatlakozik a többségi kommunikációs rendszerekre. A kis létszámú helyi kisebbségben az a vélekedés alakul ki, hogy számára a többségi információs és kommunikációs rendszer nyújt többet. Ez az igazán szükséges. Az anyanyelvű média, mivel anyagi, terjedelmi okokból nem lehet annyira átfogó, mint a többségi, leszálló ágba kerül. Asszimilációs nyomás ez, bár nem politikai, hanem strukturális. Ugyanis ha és ahol a közösség nem igényli a saját kommunikációs rendszert, akkor és ott a kisebbségi identitás sérül. [12]

            A saját centrum szükséges. Hol alakul(hat) ki a romániai magyarság centruma? E kérdésre 1920-ban egyszerű volt a válasz: Kolozsvár. A második világháború utáni történések politikai akarata Marosvásárhelyt részesítette előnyben, hogy aztán mind több intézményünk oda kerüljön, ahol demográfiai mögöttes nem létezett ehhez: Bukarestbe. Ez 1989 előtt volt, mondhatnánk. Viszont ha az RMDSZ politikai válaszát keressük e kérdésre, zavart találunk.

            Annyi világos, hogy Temesvár magyar vidék, jó volna viszont tudni, milyen viszonylatban az. Honnan érkezhetnek, honnan várhatók el azok az impulzusok, amelyek a vidéket perifériává teszik, vagyis beemelik egy bizonyos struktúrába, viszonyrendszerbe? Centrum nélkül nem a vidékiség válik általánossá, hanem a - vallott-posztulált - különneműség kérdőjelessé.

(temesi magyarság)

            Jelzés értékű, hogy a kisebbségi vidék jeles tudósa és politikusa, Jakabffy Elemér a bánsági magyar társadalom kialakulásának szentelt dolgozatát figyelmeztetéssel kezdi: "Vannak szavak, amelyeket igen gyakran használunk anélkül, hogy pontos értelmüket ismernők... Ilyen szó a társadalom is." [13] Példája - bánsági magyar katolikus társadalom - azt jelzi, minél inkább gondot okozó a fogalom meghatározása, annál több jelzőt rendelünk mellé, hogy valóban tudjuk, miről is van szó.

            A bánsági magyarság kialakulásáról szólva Jakabffy pontos dátummal operál: 1778. június 6-án szűnt meg a törököktől 1716-ban visszafoglalt bánsági tartomány közvetlen udvari - császári - irányítása, és került sor a magyar közigazgatás bevezetésére. Olyan megállapítással folytatja, amiről más etnikumú krónikások többnyire hallgatni szoktak, éspedig: 1716-tól "hat évtized alatt folyt itt az a nagyarányú telepítés, amelynek a Bánság gazdasági használhatóságát köszönhette. Telepítettek ide németeket, franciákat, spanyolokat, olaszokat, bolgárokat, elnézték a románok és szerbek térfoglalását is, csak magyarok nem jutottak ide... A telepítés egyik kormány-szakértője, Bartenstein még 1755-ben is elutasította azt a gondolatot, hogy a Bánságba ismét magyarok kerüljenek, mert 'veszedelmes volna a határszéleken ily elégedetlen elemet tartani, hisz ezek újra fellázadhatnak, mint Bocskai, Bethlen, Rákóczi és Thököly alatt'." [14] A Bánság romániai területére a XVIII. század legvégén kerülhettek - összesen két településre - magyarok: Végvárra 135, Ótelekre közel 100 család.

            A bánsági magyar társadalom újraalakulása a - magyar - vármegyei rendszer visszaállításával kezdődött, kivéve azon határőrvidéki területeket, amelyek betagolására az országos rendszerbe száz év múltán került sor. Az új vármegyék - Krassó, Temes és Torontál - határainak a megállapítása 1779 tavaszán ment végbe. A megyék tisztikarának a megalakításához - a rendi alkotmánynak megfelelően - nemességre volt szükség. Itt helyben tisztikart választani nem volt honnan, más tájakról jelentkezőket kellett kinevezni. Ennek egyik oka Mária Terézia egy 1779. áprilisi leirata, miszerint a török hódoltság előtti tulajdonok visszaigényléséről szó sem lehet - vagyis minden peres ügyben a kincstár erőnyerő lehetett. A magyar társadalom kialakulása szempontjából a földbirtokok vásárlása alig jelentett valamit, a legtöbben gazdasági megfontolásokból, és nem azért szereztek bánsági földet, hogy ide költözzenek.

            A földet vásárlók közül azok szerepe nagyobb a bánsági magyar társadalom kialakulásában, akik megyei tisztséget is vállaltak - akik nem csak állásért jöttek ide, hanem vagyont is hoztak. A tisztikar jelentős része a józsefi években - Szekfű Gyula szerint a vidéki nemesség nem osztozott az intelektuellek József-rajongásában, a rendi előjogok és nemzeti jelleg sorozatos megsértése miatt - kicserélődött, a XIX század elején a bánsági megyék köz- és társadalmi életét "idegen vérből való nemesek" [15] uralták. És ezekből - a szerb, örmény, román, francia, spanyol, zsidó eredetű nemesekből - alakult ki, a forradalmas korban a helyi magyar társadalom. Azokban a bánsági megyékben, ahol a városi polgárság körében magyar elemmel szinte nem is találkozhattunk a kiegyezésig, a szabadság - jelesül a magyar szabadság - gondolata hatására következett be a történelmi váltás. Itt sem volt egységes a nemesi társadalom, sokukat a császári udvar "jóindulatúnak" minősített, a Kossuth-pártiak kisebbségben voltak, mégis olyanokat választottak a legfőbb helyi köztisztségekbe, mint Vukovics Sebő alispán, vagy Ormós Zsigmond főszolgabíró, akik a nemzeti eszme legfőbb bajnokai közé tartoztak.

            A megyék megszervezése után a helyükön maradhattak a különböző (só-, posta-, bánya-) hivatalok többnyire német alkalmazottjai, akik az új - magyar - tisztikartól tisztes távolban maradtak. Idővel, mert az új nemesi osztály tagjai közé meglehetős számban kerültek nem magyar származásúak, a művelt polgári elem és az új tisztikar között megindult a társadalmi érintkezés. És mivel az új nemesség igyekezett átvenni a régi magyar nemesség mentalitását, életvitelét, követik őket ez úton a hivatalnoki, polgári elemek is. Segítették ezt az elfogadási folyamatot olyan események, mint a Martinovics-féle felkelés során alkalmazott rendőri terror, amelynek következtében a temesi Laczkovics János is vérpadra került. A próbát 1848 jelentette, amikor is a - zömmel - német polgárság, a sváb földművesek a magyar ügy mellé álltak.         

            A kiegyezésig, állapítja meg Jakabffy, a szabadságharcban magyar nemzeti szellemről bizonyságot tevő családokban is a társalgási nyelv jórészt a német volt, ami 1867 után változott meg alapvetően. A magyar nyelv megtanulásában a német polgárság, sváb földművesség járt elöl, miközben a román és szerb népelem csak kényszerűségből tanult meg magyarul, amiben része volt annak, hogy az Eötvös-féle (1868-as) nemzetiségi törvény e két népcsoportot nem elégítette ki.

            Az első (és majd a második) világháborút záró békekötés nyomán kialakult helyzetről - mivel szinte állandóan napirenden van -, talán annyit, hogy Bánság alapmagatartása befogadó, Temes megye mai lakóinak szinte a harmada máshol született. Magyarok is folyamatosan érkeztek ide Erdély különböző tájairól, főleg Székelyföldről, akik az identitással kapcsolatos kérdésekben az erdélyi alapmagatartástól eltérően nyilvánulnak meg. [16]

            Érdemes odafigyelni arra, hogy a térség "magyar" történelme milyen megvilágításban, értelmezésben kerül ma bemutatásra. Jelzés értékű, a többségi médiában kik és hogyan hivatkoznak eseményekre és folyamatokra, tényekre és történésekre. A kérdés fontos, hiszen Temes megyében - általában szórványhelyzetben - a kisebbségiek többsége román nyelvű sajtót olvas [17] , a kisebbség önmagáról kialakuló képe itt jelentős mértékben a többségi értelmezés függvénye.

            Ugyanakkor a tranzíciós idők meghatározó intézménye a sajtó, mely bár önnön igaz szerepét ma még nem találta meg, hatása bizonyítható a politika által követett diskurzusok fő csapásirányainak a kiválasztásában. Amit ma egyes médiumok "csak úgy" elmesélnek, a holnapi politika érvei közé emelkednek, szinte észrevétlenül. És közellenállás sem ébred, mert a sajtó ténykedése okán és pontos ismeretek hiányában a hangulati háttér azokat is leállítja, akik különben érzik, hogy valami nincs rendben.

            Lássunk tényeket. A bánsági gazdasági csoda, a mindent elsöprő modernizáció példáit 1869-től kezdődően szokás idézni - a temesvári lóvasút megindulásától. Ha a bánsági vasút kezdeteihez - 1857 - nyúlunk vissza, akkor is jóval túl vagyunk a magyar szempontból fordulópontot jelentő 1778-as esztendőn. A telefont Temesvárott 1880-ban vezették be 52 lakásba, a város csodás színházépületét 1876-ban adták át rendeltetésének, a világra - Európára - szóló elsőbbség, az utcai villanyvilágítás 1884-es dátumot visel. A mai Temesvár építészeti arculatát a századforduló éveiben alakították ki. A sor folytatható, de talán szükségtelen. Ennyi tény is jelezheti - hitelesen! -, hogy a modern Bánság és a központ, Temesvár "elsőbbsége" - amire az itt élők igen büszkék, a románok körében mondás hordozza ezen "igazságot": Tot Banatu-i fruncea! (Csakis Bánság az első!) - jelentős mértékben a kiegyezés utáni magyar elsőbbséget hozó duális kor teljesítményeinek tudható be.

            Terjedőben az "emlékezés" műfaja, divat a retró. A tegnap önkéntes búvárlói kezükbe hulló egykori dokumentumok, írások alapján, önkényesen és többnyire a forrás megjelölése valamint a szakmaiság igénye nélkül, olvasmányosan szólnak a múltról. Egyetlen temesvári román napilapban két és fél hónap alatt tíz ilyen írás jelent meg. Az olvasó szereti - miért ne csinálnák? A méltatlankodás alapja egy további, ártatlannak aligha mondható cél.

            Könyvekben és újságokban (Realitatea 1998. január-márciusi számok) rendre úgy emlékeznek a város és a térség tegnapjára, hogy a német népelem jelenlétét, civilizációt teremtő erejét, szó igazi értelmében nem modernizációt gerjesztő hatását, sajátos és meghatározó mentalitását emelik ki - egyedül. Más népcsoportok a futottak még kategóriába kerülnek - ami elsődlegesen a magyart érinti. A múlt századi pénzügy értékes archívuma Budapesten köt ki - nem "kell" megmagyarázni, miért. Doja kivégzésének helyéről szólni lehet, de minek bárkit is figyelmeztetni, hogy csak királyok neveit szokás különböző nyelvekre lefordítani, a magyar parasztvezér neve Dózsa. Aztán hadd tudja a kortárs olvasó, hogy elődei a németes "cúgra" szálltak fel, és örültek az "ájzenbánnak" - de minek szólni arról, hogy a századelőn aki a gyárvárosi villamost várta, a román-német-szerb nyelvek közül bármelyiken szólalt meg, azt mondta: nem jön a zöld. Egész Temesvár így használta - akkor. Ha olykor magyar szerzőt idéz az újságíró, az elfogulatlanság látszata kedvéért, akkor az 1770-re vonatkozó állítást - miszerint amikor Temesvárt a magyart nem kívánatos személynek tekintette a katonai közigazgatás, még akkor is beszéltek a város piacain magyarul - jó száz évvel későbbre datálva abban erősíti meg a román olvasót, amit a politika jó ideje harsog: itt a magyar akkor sem volt otthon, amikor hatalmon volt. S ami a legédesebb: a román szerző ha arról ír, hogy a XV. században szerbek és valachok mindinkább magyarokká váltak, a preindusztriális társadalom vonatkozásában, a nemzetek konstitúciója előtt nyelvváltás helyett asszimilációról regél, akkor mindenek előtt önmaga elméleti felkészültségéről küld üzenetet. Persze eszébe nem jut elmélázni azon, miként lett igazi sváb az a francia, olasz, spanyol, cseh-morva, lengyel, akinek őse a császári - Mercy generális és utódai által - irányított betelepítési hullámok során a Bánságba keveredett!

            Paradoxon előtt állunk: miközben a politikai történések krónikásai arról mesélnek, hogy 1919 előtt az akkori kisebbségek a magyar hatalom ellenében fogalmazták meg jogos követeléseiket, a gazdasági-társadalmi haladás regősei ugyanerre az időszakra vonatkoztatva a köz fő tényezőjeként a német népelemet jelenítik meg. A cél világos: a térség - Bánság - európaiságát a kontinens politikájában meghatározó németséghez kötni mindenképpen. Ez főleg napi-taktikai szempontból jó, ugyanis a német népelem innen napjainkban végleg kiszorul, elvándorol. A helyi büszkeséget fakasztó különneműség forrásai azok tehát, akikről a mindent megszépítő, mára veszélytelen múlt kontextusában lehet szólni, és akik ugyanakkor a ma mifelénk oly szükséges anyagi-politikai-erkölcsi támogatás valamennyi eszközét birtokolják.

            A történelmi igazság tájainkon, sajnos, még mindig a politikai relativitás függvénye.

(a nyilvánosság, mint keret)

            A nyilvánosság kérdése kikerülhetetlen, az elit-szerep tulajdonképpen a nyilvánosság szférájában alakul ki. Igényt erre a szerepre senki sem tarthat, amennyiben saját közössége, az az entitás, amelyhez tartozik, el nem fogadja annak. [18] Az "okoskodó közönség" (Habermas) által kitermelt elit [19] elfogadtatása csakis a nyilvánosság szférájában történhet meg.

            Amikor Habermas a nyilvánosság szerkezetét vizsgálta, a közszféra struktúrájából indult ki. Az államot korlátozó polgári szabadság megteremtésének folyamatában szétválnak a magánember és az állampolgár pozíciói. A közönséggé összegyűlt magánszemélyek állammal szembe kerülő világát Habermas polgári nyilvánosságnak nevezi. Ez a polgári társadalom és a politikai állam történeti elválásának a terméke, és célja, hogy politikai funkciókat vegyen át az államtól. Az ekképpen felfogott nyilvánosság formái közé tartoznak a gyűlések, a sajtó, a különböző egyesületek. Habermas szerint a polgári nyilvánosság klasszikus liberális modellje idővel eltorzult, olyan átpolitizált társadalmi szféra alakult ki, amely szociológiai és jogi értelemben nem közösségi és nem magán.

            Érdekes és érdemes volna végiggondolni, milyen közszféráról beszélhetünk a romániai magyarság vonatkozásában? Nem az a kérdés, hogy milyen közjogi intézményekkel rendelkezik a magyar közösség. Ilyenekkel nem rendelkezik, bár képviselői ott vannak a központi és a helyi közhatalmat gyakorló intézményekben. Még akkor is, ha olykor - mint Székelyföldön - a magyarok többségi jelenléte "magyar" jelleget kölcsönöz a helyi közigazgatás némely intézményének, ezek normaalkotási és -érvényesítési joga közigazgatási és nem etnikai határok mentén érvényesül. Az RMDSZ kormányzati szerepvállalása tette hangsúlyossá azt a kérdést, amelyre korábbi formájában semmilyen válasz nem született: milyen legitimáció lehetséges a hatalmi struktúrákban szerepet vállaló érdekképviseleti szövetség esetében?

            A politikai-hatalmi és az érdekmegjelenítő-civil szférában történő egyidejű, párhuzamos jelenlét okán nincs külön megfogalmazódási tere az "okoskodó közönség" elvárásainak, illetve a nyilvánosság számára rejtve marad ezek célkitűzésekké és feladatokká alakulásának a folyamata. Az érdektagolás és -megjelenítés illetve ezek politikai képviselete egyetlen kontinuumot alkot, minek okán az érdekek alapján megfogalmazódó feladatokból annyi válik nyilvánossá, amennyit a politika megjelenít(eni óhajt). A politikai és civil funkció egymásra csúszása a legitimációt teljességgel relativizálja.

            A politikai szerepet vállalók közösségük vonatkozásában egyszerűen és megfoghatatlanul ügyet szolgálnak. Miként jelentkezik ez, lássunk egy példát. Az 1997 decemberi szövetségi képviselők tanácsa ülésén elhangzott javaslat, miszerint a kormányzással kapcsolatos elfogadandó programatikus dokumentumban a történelem és földrajz magyar nyelvű oktatását érintően az eredeti - ez a legcélravezetőbb - megfogalmazástól eltérően szerepeljen az, hogy ez jog, a szövetség elnökének ingerült válaszát váltotta ki. Személyes sértésnek tekintette a javaslatot, ügyszolgálata iránti bizalmatlanságnak. Kitörése hatott, az eredeti változatot szavazták meg, pedig aligha vitatja bármely RMDSZ-politikus, hogy a teljes körű anyanyelvű oktatás - jog. Amiről lemondani még áttételesen sincs senkinek joga.

            Az RMDSZ-re etnikai hovatartozás és általános program alapján leadott szavazatok egyfajta nyitott mandátumot hoznak létre, ennek megfelelő számonkérhetőséggel. Ugyanis nem a - doktrinális alapon - megfogalmazódó aktuális program konstituál közösséget, hanem fordítva, az eleve létező és megmaradni óhajtó közösség hoz létre "örökérvényű" programot. A megmaradni akaró kisebbségi választó döntését, hogy kire szavaz, nem a versenyben lévő aktuálpolitikai programok vonatkozásában hozza meg. És ez érvényes minden - bármikori - választásra, vagyis az a politikai aktus, amely a többségi polgár esetében a jövőjével kapcsolatos döntési mozzanat, a kisebbségi számára hittétel etnikai különneműsége mellett. Erre a választói alaphelyzetre tökéletesen rímel a képviselői ügyszolgálat. Aminek a minősítésére a választási rendszerek teljességgel képtelenek. A képviselők, a jelöltek közötti személyes megmérettetés válhatna - más szintű - legitimációs mozzanattá. A román - pártlistás - választási rendszer az "egység-filozófiának" kedvez, a verseny és szelekció belsővé válik, legitimációs ereje kérdőjeles.

            A sajtó, mint a nyilvánosság termelője, nem tud mit kezdeni az egység-diskurzussal [20] , aminek vannak strukturális és mentalitással kapcsolatos okai. Újságírói - szakmai és etikai - dilemmaként jelentkezik az a sokszor megnyilvánuló médiafogyasztói igény, miszerint "vezetőinkről" rosszat, bíráló szót nyilvánosan ne fogalmazzanak meg; a figyelmeztetést egymás között kell elintézni; a számonkérés, a bírálat a mi belső dolgunk, minek azt "kivinni" azok közé, akik "alig várják", hogy marakodjunk; kinek jó, ha elmondhatják, nincs meg a belső egység; elemzéseivel a román nyelvű sajtó, amelyekhez az alapanyagot mi szolgáltatjuk ekként, közösségünk bomlását segíti elő. Mindezzel szembeni kérdésünk: szólhat-e a sajtó csak befelé akkor, amikor a kifelé és befelé korlátja az identitás, határa kulturális-mentális, különben az élettér közös? A "rejtőzködő" sajtó fontosabbnak tekinti a "külső" vélekedést a "belső" normalitásnál, a jólfésültséget a dolgok néven nevezésénél. És ezzel visszakerültünk a legitimáció kérdéséhez, amely nem a nyilvánosság produktuma immár, hanem a kinyilvánított ügyszolgálat határozza meg a nyilvánosság jellegét.

            A kisebbségi lét totalitarizmus alatti rejtőzködő mivolta érthető, miként az is, hogy jelzések és - rejtjeles - üzenetek útján kommunikált a közösség. Demokráciánk "sajátos" mivolta, az etnikai különneműséggel kapcsolatosan megnyilvánuló politikai kétarcúság minden bizonnyal hozzájárul a korábbi gyakorlat mai igenléséhez, továbbéléséhez. De a mai helyzet jórészt a politikai legitimáció folyamata miatt alakult ilyenné, amely közösségen kívüli lévén, nem teszi szükségessé befelé a feladatcentrikus elszámoltatást. Így viszont a sajtó - átmeneti korra jellemző - értékintegrációs szerepének felértékelődése helyett [21] , kisebbségi környezetben a sajtó megmarad a belül került kívülálló szerepében. Intézményformáló erő lehetne, a hatalom partnere és alakítója - miként a többségi média - abban a folyamatban, amelynek során egyik a másikat kölcsönösen legitimálja. A keret ekként válik korláttá.

            A kisebbségi sajtó strukturális gondjai jórészt az anyagiakra vezethetők vissza. Miközben a többségi médiában hihetetlen mértékben megnőtt a sugárzott sajtó szerepe, kisebbségi vonatkozásban a jelentősebb változások az írott sajtó területén következtek be. A lapok viszont kevés kivétellel anyagi gondokkal küzdenek, s támogatást - első sorban - attól a politikai szférától remélhetnek, amelyet különben minősíteniük kellene. A kisebbségek nyelvén sugárzó közszolgálati médiával kapcsolatos elképzelések, javaslatok rendre elakadn(t)ak a politika hálójában. Akkora szervesen strukturálódott magyar gazdasági szféra nincs, amely átfogó kereskedelmi sugárzott médiát alakíthatna ki. Ezért nem jött létre a közszolgálati műsorokat ellensúlyozó kereskedelmi adások rendszere, a létező egy-két adástól az összhatás vonatkozásában szinte el lehet tekinteni. Romániai magyar vidéken szinte nincs is esély kisebbségi kereskedelmi média létrehozatalára.

(elit és szerep)

            Az uralmi diskurzusokat az elit dolgozza ki és terjeszti. A diskurzusok közvetítésében játszik szerepet a hagyomány, az értelmezés során bizonyos viszonyítási keret, kulcsszavak - értékek, normák, célok - maradnak. A nemzeti keret - mint absztrakt viszonyítási szféra nem része a mindennapi életnek, ezért - érvényességét a mindennapi életben sem igazolni sem cáfolni nem lehet [22] . Ugyanakkor a materiális és gazdasági stabilitás értékei az átmeneti idő bizonytalanságai miatt mindinkább felértékelődnek, a "magyar" vagyok általános tétele egyre kevésbé hat [23] . Az elit alapattitűdje nem lehet teljesen független a mind általánosabbá váló, a feltörekvőkre jellemző győztessé válás kényszerétől. Nem a távlat, a széles ölelésű stratégia a fontos, hanem a mát meghatározó taktika. Az "ügyszolgáló" elit szerepzavarba kerül.

            Miközben a csúcselit a nemzeti kérdés elsőbbségét vallja, "reálpolitikai" témákat választ ki közvetlen feladatokként. Az általánosan megjelölt nemzeti célok - az "ügyszolgálat" toposzainak a - napi politikában való (nem) megjelenítése egy elvi kérdésre adott válaszként értelmezhetők. Minden vezető RMDSZ-politikus vallja, önrendelkezés nélkül a kisebbségi kérdés rendezése elképzelhetetlen, de az erre vonatkozó elvi-elméleti vitát - a napi politika igazodási kényszerében - halasztja. Sorrend, fontossági sorrend meglétére utaló helyzet: az általános, a minden állampolgárra vonatkozó kérdések előbbre valóak, mint a csak a kisebbséget érintőek. A kicsi várjon sorára, még akkor is, ha témafelvetésének jogosságát senki nem vitatja. Nem csak az a gond, hogy ekként soha nem mondható meg egyértelműen, mikor jön el a "kisebbségi ideje", hanem hogy a társadalomépítés jellege ezáltal egyoldalúvá, kirekesztővé válhat. A létező különneműségre vonatkozó szabályozások vagy nem születnek meg, vagy ha mégis történik valami, akkor a nemzeti többség megzsarolva érzi magát. A kisebbségi közösségen belüli egység-diskurzus viszont egyetlen "legitim" hangot enged megszólalni. Kísérlet is alig történik annak kimutatására: az általános (országos) és kisebbségi (magyar) felvetések egymással nincsenek konkurrenciális viszonyban. És törés áll be: a reálpolitikus egyszerre kíván megfelelni az önmaga predesztináltságáról alkotott képnek és a közigénynek. Egyidejűleg akar kimagaslani és alkalmazkodni, megváltani és manőverezni. A kisebbségi nyilvánosság - jelenlegi - szerkezete illetve a legitimáció jellege miatt a válság szinte elkerülhetetlen. Az értékválság abban mutatkozik meg, hogy a napi építkezés valamint a vallott és vállalt távlati cél között nincs cselekvési összhang. Távlat helyett szivárvány jelenik meg. Kialakul a Bíbó által hamis realizmusnak [24] nevezett helyzet, amikor minden lépés taktikailag igazolható, az egész együtt viszont nem visz közelebb a végcélhoz.

            A kisebbség fogalom asszociációs holdudvara okoz újabb szerepzavart. A kisebbséggel önkéntelenül az esetlenebbet, fejletlenebbet, esélytelenebbet rokonítjuk, őt veszélyezteti a vele szemben álló egész [25] . Nemzetállami sajátosság, hogy az erős nagy azt vallja, védekeznie "kell" az esélytelen kicsivel szemben. Csakhogy a kisebbség nem annyira rész-egység, mint állapot és folyamat. Igazán kisebbségivé akkor válik, ha - a fogalom jelzett értelmezésével - hátrányosan sorolják be, elővigyázatosságból rögtön korlátozzák is kiteljesedésében. Az állítást egy példa teheti érzékletessé. A román honatyák hónapokig a magyarokért aggódtak a tanügyi törvény kapcsán, vajon meg tud-e a kisebbségi tanulni megfelelően románul, ha nem annyi és olyan tárgyat tanul románul, ahányat szükségesnek ítél a többség. Erre a válasz a következő lehetett volna: a demokrácia azt jelenti, hogy mindenki számára keretet teremtünk az érvényesüléshez, de a továbbiakban az egyénre bízzuk, miként él ezzel. Amikor a kisebbségi azt bizonygatja, mennyire fontos az anyanyelvi oktatás a szellemi énfejlődés szempontjából, átveszi a többség logikáját: magyarázza álláspontja helyességét annak, aki - úgymond - aggódik érte. Demokráciában - remélhetőleg - mindenkit az értékelvűség keretei között érvényesíthető önérdek motivál. Miért kell azt hinni a romániai magyarról, hogy eszébe nem jut megtanulni románul, s ezáltal kizárja magát a társadalmi versenyből? A demokrácia ott kezdődik, ahol az ilyen - saját sorsot érintő - kérdés eldöntését az érdekeltre bízzák.

            Dilemmatikus az érdekképviseleti fogalomhasználat. A potenciális választó felé ígéretet szokás megfogalmazni. Megvalósításokra tesz ígéretet a politikus. A kisebbségi politikus viszont azt jelent(het)i be, mit fog követelni a többségtől, milyen jogokért fog harcolni. A társadalomban általánosan tapasztalható, az atomizált érdekérvényesítésre jellemző gyakorlatiassággal szemben a kisebbségi számára politikusa elvek, jogi keret esetleges megvalósítását követelő képviseletet ígérhet. Ilyen körülmények között építi egyik-másik kisebbségi politikus választói kampányát olyan céltételezésekre - vámszabad terület, folyó hajózhatósága - amelyeknek etnikai vonzata nincs. A kisebbségi közös érdek és értékek - bár feladásukról nincs szó - nem jelenítődnek meg, a kisebbségi másság rejtőzködik. Kisebbségi nem vitathatja Gellner megállapításának [26] - "a modern ember nem egy uralkodó, egy ország vagy egy hit iránt lojális, hanem egy kultúra iránt" - az igazát, olykor azonban felmerül a kérdés: mely kultúra iránti az a hűség?!

            Végül pár szót a helyi elitről. Vidéken, szórványban az elit ha akar sem igazán tud szakosodni. A kisvárosi zenekar nem játszhat csak Bach-fúgákat, de az sem valószínű, hogy életre szólóan kiválaszthatja magának - mondjuk - a romantika jeleseit. Madrigál-kórus első sorban strukturális okok miatt nem jöhet létre vidéken. Mindent el kell tudni játszania-énekelnie a helyi csapatnak, ha saját piacán meg akar maradni. Az élre kerülőt a kisközösség szerepek sorozatával kínálja meg, ha egy bizonyos téren már bizonyított. Akinek, mint bárkinek, természetes igénye a szakosodás - de nem teheti. A helyi - szórvány - elit szerephalmozó. Egy személyként több "ügy" vivője, s minél többet vállal, annál bizonyosabb, hogy bármily sokat vállaljon, mind több helyen hiányzik. Mert egyszerre egy helyen lehet jelen. Minél kisebb a közösség, a helyi elöljárót annál inkább leterheli gyakorlati és azonnali feladatokkal. A helyi elit válasza erre vagy a totális közösségszolgálat, vagy a felelősségáthelyezés felfelé. Az RMDSZ-típusú struktúrák kiválóan alkalmasak erre, hiszen a hívó szó éppen az egység.

(az a bizonyos helyi elit)

            Temesvár nem csupán Temes megye, de bizonyos szempontból több megyére kiterjedő térség magyar központja az ide telepített művelődési intézmények okán. Színháza, körzeti rádió- és tévéadása fontos szerepet kell, hogy játsszon a megkülönböztető identitás termelésében.

            A temesi magyarság a megyei átlagot meghaladó mértékben városlakó [27] . Több település adatainak az összesítése nem adja ki az általános képet, de feljogosít annak a feltételezésére, hogy a vidék szempontjából meghatározó elit - a magyar pedagógusok és lelkészek - koncentrációja Temesvárott meghaladja a románokét. Kérdés, hogy a mai mobilitási körülmények közötti általános tendencia, az elit (nagy)városi koncentrációja miért hangsúlyosabb egy kisebbség esetében. Az egyház krónikus paphiánya lehet egyfelől a magyarázat, másfelől pedig a tanári társadalom jogos biztonság-igénye. A falusi tanárt a totalitarizmus olykor a városinál is jobban kihasználta, közösségileg ellehetetlenítette a politikai-ideológiai szerepkényszerekkel, de azt a kevés szociális támogatást sem biztosította számára, amit a városi panelházas lakásépítési hitelek jelentettek. A magyar pedagógus ugyanakkor naponta tapasztalja, hogy a kisebbségi oktatást a hatalom nem támogatja, szórványban a legtöbb, amire számíthat, a semlegesség, a létező tudomásul vétele. Aki (nagy)városi román iskolába került magyarként, aligha hagyja ott, hogy a falusi magyar szaktanár-hiányt segítsen orvosolni. Meggondolkoztató, hogy 1989 után, a korábbi kötelező kihelyezéses rendszer megszűntével nem javult a helyzet, bizonyos szempontból romlott. Hiába hirdetnek meg évről-évre állásokat, csak (szakképzetlen) helyettes kerül falusi iskolákba, olykor még kisvárosiakba is. A helyi közigazgatás részéről sem történik indítvány a tanárok falusi letelepedésének az ösztönzésére. Értékválságos időnkben a pedagógusok megbecsültsége nem javult, sőt... A magyar nyelvű oktatás területén, néhány helyi pozitív kezdeményezést leszámítva, szinte általánosnak mondható a folyamatos leépülés.

            A képzettség és műveltség alapján kialakuló kulturális elit orvosokat és mezőgazdasági szakembereket ölel még fel falun, bár az utóbbiak akár a gazdasági elit körébe is sorolhatóak, amennyiben vállalkoznak. Az anyagi háttér, a vagyon is elitet konstituál, miként státuszelitként kezelendők azok, akik a közigazgatás struktúráiban jutnak szerephez. A helyi általános és magyar elit között létezik érdekazonosság, mindenek előtt a kialakítandó jogi környezet tekintetében. A demokratizáció általános toposzai közösek, bár gyakori a téves vélekedés, hogy a működő demokrácia a kisebbség sajátos gondjait is megoldja. Ez a kettősség olykor döntési helyzetként jelenik meg a státuszelit számára: elegendő demokratának lennie vagy emellett legyen "magyar" is. Kormányrendelet alapján lehetőség nyílt kétnyelvű helységnévtáblák kihelyezésére Temes megye 27 településében. Fél év alatt sehol nem került ki kétnyelvű tábla. Volt huzavona, felelősség-elhárítás és helyi ügyetlenkedés is, szomorú bizonyítékot szolgáltatva arra, hogy a jellemző szerepviselkedés a "jelzés felfelé". Ügyintézést szinte egyáltalán nem vállalnak helyi tanácsi képviselők. Közösségi megmérettetés esetén ez visszahatna a szelekcióra, csak hát a helyi képviselők legitimációja Szalai Erzsébet kifejezésével élve "folyosói". Szórványban a közösségi szerepvállalásnak nincs előzménye, a falusi státuszelit többnyire nem szelekció hanem felkérés útján kerül kijelölésre. S mivel a legfontosabb, személyes - nem csupán testületi - döntési jogosítványokkal járó tisztségekbe magyar nem került 1990 óta sem Temes megyében, nem volt ami elindítsa a különböző magyar elitek mozgását egymás felé. Hiányzik az egységesítő érdektér.

            Ez egy válasz arra a kérdésre, hogy kialakulhat-e valamilyen szövetség, szerves együvé tartozás helyi szinten a magyar szegmentumok között? A társadalom oszloposodása szórványban - jeleztük - elképzelhetetlen, de a helyi "ügyszolgálat" kialakíthat szimbolikus közösséget, amelynek jegyében és érdekében mégis megmutatkozik az egység. Az idevágóan idézhető példa üzenete negatív. Amikor a Temes megyei helyettes főtanfelügyelői tisztségre magyar iskolákból nem volt jelentkező, egy román tagozaton tanító magyar tanárt jelölt az RMDSZ. Az illető rövid idő múltán visszalépett, mert a magyar iskolák pedagógusai a nem közülük való vezető kezdeti érthető, főleg önmagának ártó ügyetlenségeit keményen "ráolvasták".

            A kisebbségi kapcsolatháló léte és mibenléte lehetne a helyi magyar elit egyik fontos jellemzője [28] . A döntéshozó testületekben való magyar jelenlét olyan helyzetbe hozza a státuszelit megyei képviselőit, hogy valóban segíthetnek egyik-másik magyar művelődési intézmény helyzetén. Mégis, mivel kulcsszerepben nincs magyar, az intézmények vezetőinek a testületek vezetőit is meg kell keresniük. Egyéni stratégia függvénye, ebbe a mozzanatba az intézményvezető bevonja a megyei képviselőt, vagy nem. Ha nem, a magyar képviselet relativizálódik, a kapcsolati hálóból kirekesztődhet.

            A szórvány státuszelitje szerepvállalásakor nem a helyi hatalom kulcspozícióit célozza meg, hanem az információs csatornát, amely révén ügyeket megjeleníthet ott, ahol azokról döntés születik. Nem mellékes az a kapcsolati tőke sem, amely ilyen testületi tagság révén kialakul, de ezt nem szabad túlértékelni. Megannyi példa idézhető arról, hogy a helyi gazdasági magyar elit nem "saját" képviselője révén, hanem közvetlenül keresi a kapcsolatot pénzforrásokhoz. Ha igénybe is veszi a magyar képviselőt, addig teszi, amíg a saját kapcsolatait kialakítja, utána - érthetően - közvetlenül jár el. A kisebbségi érdekképviselet tehát ritkán és kontextuálisan látja el a közvetítés fontos és legitimáló szerepét, nincs akkora befolyása, hogy csupán ez alapon kialakulhatna a státusz- és gazdasági elit közötti érdekszövetség.

            Elitcsere a művelődés magyar intézményeinek az élén bekövetkezett, ami nem tükrözhet semmilyen közösségi szempontot, mivel az eljárás szakmai-felügyeleti keretben zajlott le. A temesvári magyar napilap 1989 végi vezetőségváltásánál színre lépett a frissen megalakult Bánsági Magyar Demokrata Szövetség, de nem javaslattal állt elő, hanem követeléssel, kettős hibát követvén el ezáltal. Létrejöttének ténye semmilyen legitimitást nem nyújtott számára ahhoz, hogy a közösség nevében léphessen fel. Ugyanakkor a megcélzott demokrácia nevében antidemokratikus volt, beleszólt a szabad sajtó belső ügyeibe. Ez a mozzanat, szerencsére, nem hatott ki a helyi magyar sajtó és az érdekképviselet további kapcsolatára.

            Az érdekképviselet és -érvényesítés elittel kapcsolatos kérdései még folytathatóak, befejezésül álljon itt egy apró történet: a postán magyar nyelvű táviratot feladó tanár kinézésű férfit megkérdi a tisztviselő: miért táviratozik Bukarestbe magyarul, hiszen jól beszél románul, amit a címzettről is feltételez. A válasz - élni akar a jogával - az ifjú hölgyet láthatóan zavarba hozta... Meddig és hogyan akarunk élni a jogainkkal? - elsősorban az elitnek felteendő kérdés.