Félúton, önmagunk felé

            Olykor évek múltán lepődik meg az ember, hogy valahol, valamikor, egy bizonyos helyzetben a meglepődés elmaradt. A kisebbségi sorban élő gimnazista, mennyi ideg és méreg árán, most nem tartozik ide, megkapja az országkaput nyitó vízumot, végre elmehet a sokat emlegetett magyar földre, szétnézhet édesanyja szülővárosában, találkozhat emberekkel és emlékekkel. Történetek alakjaival és helyszíneivel. Tizenöt éves, a nagy odafigyelés és folyamatos eszmélések ideje ez, ilyenkor keresi - mondják - az ifjú az azonosító, a személyes életpályát meghatározó és behatároló jegyeket, élményeket, eszméket.

            Az alföldi kisváros - akkor még nagyközség - Békés teljesen más, mint a hegyek közötti szülőváros, az Alföld másként - lehet  - varázslatos, mint a székely táj. Az élmények zuhataga folyamatos. Utca, helyzetek, emberek - minden más, bár itt is, ott is mindenki magyarul szól.

            Temető, nagyszülők sírja. Szász Ferencet és nejét, Kirner Esztert egyetlen tragikus hét különbséggel akkor hozták ide végső nyugalomra, amikor még a legény és testvérei nem léteztek. Amikor a mai elválasztó határ sem létezett... Édesanya tesz-vesz a sír körül, legény téblábol. Tekintete néha a sírkőre fordul; az emlékek között máig élő egyetlen akkori észrevétel a nagyapa és nagyanya közötti jelentős korkülönbségre vonatkozik. Ott és akkor az eszmélkedő ifjú nem ébred rá, hogy a Kirner névnek más a hangzása, hogy ez német(es) név. Nem eszmél fel, hogy amit a történelem sorsként neki és társainak kínál, az etnikai önazonosság felemelő kényszereivel és kínzó látszat-szabadságaival, azt ősei közül néhányan egykoron, más politikai kontextusban, más imperatívuszok hatása alatt már megtapasztalták, és személyes döntéseiket is meghozták.

            Az európai biztonságot és az együttműködést szolgáló értekezlet 1990-ben Koppenhágában úttörő módon, de nem alaptalanul beemeli az európai jövő lényegi kérdései közé a kisebbségit. Ezzel a Helsinki-folyamat jutott el első fontos állomásához, egy új és általános tételhez, ami azáltal vált lehetővé, hogy a totalitarista rendszerek dominószerű bukásával a világháborús békecsinálás egész gubanca előkerült. A békék csődje - a háború térségi győztesei elvesztették a békét, ami - kötelezően vezet vissza az alapul választott elvekig, a wilsoni szempontokig, a nagyhatalmi érdekekig, a térségi büntetés-jutalmazás eredményeiben - lám - hibás gyakorlatáig.

            1990 óta tanácskozás tanácskozást követ a kérdéskörrel kapcsolatosan. Szakmai együttgondolkozásra hívják a tudományok művelőit, elemzések születnek a politika különböző műhelyeiben, a nagypolitika legjelentősebb fórumai nemzetközi, ajánlás értékű dokumentumokban próbálják kezelni a kérdéseket. Megjelennek az első kisebbségjogi kodifikációk is. Mert hát közös biztonságunkról volna szó, amelynek komoly tényezőjévé váltak a kisebbségek, mivel - az olykor szemérmesen elhallgatott szempont értelmében - puszta létükkel veszélyeztetik a térségi stabilitást.

            És lett a kisebbségi közösség, ami soha nem volt - veszélyforrás. Nem őt veszélyeztetik, dehogy - ő a veszély maga.

            Le kell venni a csizmát az asztalról.

            Alig nyúlnak érte.

            Ezidáig igen kevesen kísérelték meg utánanézni annak, mi történt a térségben nemcsak többség-kisebbség vonatkozásban, de a különböző kisebbségi közösségek egymás közötti kapcsolataiban. Milyen folyamatok erősödtek illetve alakultak ki a nagy béke határhúzogatásai nyomán? Konkrétan - kihatott-e ez és miként a térségi kisebbségek közötti kapcsolatra? Számunkra magyar-német vonatkozásban volna vizsgálandó mindenek előtt a kérdés.

            Német kollégával találkozunk, megszokásból kérdem, merre járt.

            - Magyarországon, tanácskozáson - így a helyi vezér, politikai szerepet is vállaló tollforgató. - Mit csináltatok az ottani németekkel, hogy elfeledték anyanyelvüket?

            Tréfa volna avagy mi lehet e kérdés? Csaknem két évtizede ismerjük egymást, ilyen ugratásokra ez idáig nem került sor.

            - Te viccelsz vagy éppen unatkozol, s belekötnél valakibe...

            - Ne gondold. Vedd tudomásul, ti mindig másokból éltetek. Milyen magyar főváros az, amelynek a budai oldala német volt, a pesti meg zsidó?!

            Ez így nem vicc. És ez nem lehet véletlen. Itt neheztelés van meg értetlenség. Valami nincs a helyén. Még próbálkozom.

            - Bajod volt valakivel átutazóban a szomszédban? Udvariatlanság, esetleg értetlenség? Megbántottak? Tudsz magyarul, miért nem tisztáztad.

            - Veled kell tisznáznom, úgy látszik, egy s mást. Tudnod kellene, hogy a kiegyezés utáni magyar politika mennyire németellenes volt Magyarországon, milyen beolvasztási technikákat vetettek be. A kisebbségek beolvasztása mindmáig folytatódik.

            Politikai refrén.

            Ő is ezt mondja, akinek az anyja magyar. Nagy fájdalom és mélységes félreértés társul itt. Éppen azt a szöveget adja vissza, amelyet többnyire kisebbségüket el-elfeledő (anya)országok politikusai mondogatnak. A bánsági sváb vezetők a kommunizmus idején ejtettek el olykor hasonló megjegyzéseket. Kiszolgáltatottságunk rovására írtam ezeket, amolyan stréber megnyilatkozásokként. De lám, ma is előjön, felidézik amikor erre alkalom adódik a magyarosítást... Azt hittem, a totalitarizmusból szabadulóban a helyükre kerülnek a dolgok, tisztázódnak.

            De nem, még nem, még mindig nem.

            - Miért hallgatsz, ugye nincs erre szavad - figyelmeztet, hogy ne a saját gondolataimmal foglalkozzam.

            Mit is szóljak? Magyarként a magyarországi magyarosítási politikáról...

            - Kivel azonosíthatja és kivel nem magát az emberfia? Te azonosítani tudtad magad, el egészen a számonkérhetőségig például Honeckerék politikájával? Ő is német volt, nem?! Minden német mindig mindenben egyetért?

            Lapos szöveg, jobb nem jut eszembe...

            Mosolyog és hallgat. Annyit mondhatna: vedd úgy, hogy semmit nem szóltam.

            A temesvári szellemről szólni illik. Mint ami hozzájárult az 1989-es egyszemélyes, majd egy kis templom híveit átfogó szembefeszülés diktatúraellenes mozgalommá, népi lázadássá válásához.

            Nehéz és nem veszélytelen vállalkozás elemezni, mi volt az oka és előfeltétele annak, hogy románok is a magyar református lelkész és gyülekezete mellé álltak. Az ismert tényeknek a magyarázatát eddig szinte kizárólagosan az etnikai tolerancia lemezével tudták le.

            Csínján bánnék a temesvári szellem kategóriájával.

            Merthát tolerancia a megtűrtség is, bizonyos tolerancia. És Temesvárt a maroknyi református gyülekezet se nem zavart senkit, sem nem ébresztett félelmet, mint egyik-másik erdélyi városunknak például a templomukért kőkeményen kiálló reformátusai. A tíz százalékot sem kiadó magyarság általában nem jelenthet gondot. Temesvárt pedig különösen nem, ahol mindig fontos - talán túlságosan is fontos - volt a gazdasági boldogulás, a pénz, a vagyon. Pragmatikus világ ez, darab ideje nehéz és nem is nagyon volt miért egymás ellen heccelni a különböző nyelveken beszélőket.

            A jó értelemben vett tolerancia elfogadás. Ezt kellene jelentenie a temesvári szellemnek. Ennek jeleit nemigen látom... Idéznék egy egyházi példát. 1996-ban Szent Gellértre emlékeznek a magyarok, nem csupán a katolikusok. És emlékezik az egyház-alapítóra minden bánsági katolikus, hiszen Temesvár mai püspöke az egykori csanádi katolikus püspök utódjának számít. A megemlékezés szakmai és közéleti előkészítésébe bevonták az illetékes intézmények képviselőit, csak annyi felejtődött el, hogy például magyar történészt is felkérhetnének - a román mellett - tanácsadásra.

            Egy resicai szerző - Gheorghe Jurma - megírta kis könyvét Bánság felfedezése (Descoperirea Banatului) címmel. 1994-ben jelent meg, azután, hogy oly szívesen hivatkozunk az itteni nagy etnikai toleranciára. A 135 oldalas munka egyszerűen elfelejtkezik a magyarokról - közigazgatási, kulturális, gazdasági szempontból egyaránt... Itt és most kifelejt egy teljes népcsoportot, múltjával és jelenével, bajaival és értékeivel a történelemből.

            Akkor inkább kössön belénk.

            "A XIX század elejére a nemzetiség egy nagyobbrészt ösztönös közösség-érzésből humanisztikus eszménnyé növekedett... A kultúrnemzet értékrendszerének tudatosítása sehol sem jelenti csupán a már meglévő állapot szentesítését... A magyarság jó részét is meg kell nyerni az eszmének. Ezért jellemzi a magyar fejlődést a fokozott tudatosság, szándékosság, nem egyszer erőltetés. 'Mi a magyar?' kérdezi a felébredt és megzavart nép s a kor kétféleképpen felel. Változtasd meg életed, szüless újra, légy méltó jobbik önmagadhoz, nagy múltadhoz, roppant feladataidhoz, mondja a kisebb réteg. Változtasd meg nyelvedet, öltözz újra, légy részese a nemzeti önérzetnek s boldogulásnak, mondja a népesebb tömeg.

            A két felfogás közti roppant ellentét talán nem vezetne a nemzeti öntudat végzetes szakadására, ha mindvégig megmaradhatna a szellemi élet területein. A feszültség természetesen annál jobban nő, mentől inkább azonosíttatik a nyelvében élő nemzet a nemzetiségében élő állammal s tragikus végű kirobbanáshoz vezet akkor, mikor a magyarság a nemzetállam eszmevilágának igézetében hozzálát ahhoz, hogy a soknyelvű rendi állam helyén megszervezze az egynyelvű nemzetállamot. Rendi konzervativizmus és népbarát reformizmus: mindkettő az egységes, egész Magyarország álmát hordozza szívében... A küzdelem a magyar élet egész arculatát megváltoztatja... Az új helyzet legsúlyosabb problémáit nem lehet észre nem venni: a közjogi, nemzetiségi, társadalmi és gazdasági nehézségek mind nyugtalanítóbban jelentkeznek a köztudatban. A reform erejébe vetett hit azonban egyelőre elfátyolozza a gondokat. Az aggodalmaskodók hallgassanak..." (Keresztúry Dezső: A magyar önismeret útja)

            - Nálunk a családban mindig két nyelv volt használatos. Az iskola nyelve a német volt. Magam is németül érettségiztem, ami meghatározó, döntő a tekintetben, hogy számomra a kultúra nyelve inkább a német, németül nagyobb a fogékonyságom. A családi nyelv viszont a magyar volt. A kettősség érthető, hisz apai ágon a domináns német mellett magyar is van a családban, anyai ágon a domináns magyar mellett német és horvát. Családunk nem lett dominánsan ilyen avagy amolyan, hanem kétnyelvűvé vált - a horvát kikopott. S hogy a magyar megmaradt családi nyelvnek, abban közrejátszott alighanem az is, hogy - miként a családi emlékezet számomra közvetítette - a jobb családokban városon illett tudni magyarul. Miért volt ez így, ezen sokat nem gondolkoztam... Talán mert a közigazgatás nyelve nagyszüleim idején a magyar volt; egy úr nem engedheti meg magának, hogy a hivatalosságokkal ne tudjon közvetlenül és mint szellemileg is egyenlő fél fellépni.

            Sepsiszentgyörgy, ötvenes-hatvanas évek. A Károli Gáspár, azóta Soimului utcában nem volt kérdés, ki kicsoda. Egyetlen nyelv volt használatos családban és hivatalban, égen és földön. Tudta az utca népe: Lavi, vagyis a Briotă család Liviu nevű fia előtt vigyázni kell arra, mit mondanak a románokról. Senkinek ne szaladjon ki száján olyan mondóka, példabeszéd, amelyben az alsóbb- illetve felsőbbrendűség kizárólag csak egyetlen viszonylatban jelentkezik: a magyar van felül. Lavi jó haver, rendes pajtás, nem számított hogy náluk, családon belül román a szó. Muresán Mikinél már magyarra váltottak, bizony meglepetést okozott a tapasztalás, hogy kolozsvári rokonai románul beszélnek a családban. Igaz, olykor magyarul is. Az, hogy Nyáguj Sanyinak, Opra Kálminak, Váncsa Bercinek a családneve olvasható volna Neagu-Oprea-Vancea változatban is, a gyermektársadalmat nem foglalkoztatta.

            Névelemzés.

            Az egyén (ön)vizsgálata és politikai diverzió. Azonosító pálya és kisajátító politika. A "ki vagyok" programja és a mássággal szembeni intolerancia. A módszer önmagában nem rossz és nem jó. A módszer kisajátítható.

            Sepsiszentgyörgy akkor a Magyar Autonóm Tartomány egyik rajonszékhelye volt. Kisváros, családias. A románul tudást nem a mindennapi lét helyzetei, hanem a ködbe vesző nagypolitika erői követelik meg. A román nyelv megtanulásának az elmulasztása többnyire nem valakivel szembeni válasz, hanem politikai töltetű reakció. Védekezés. Néma és keserű elutasítása annak, hogy valakik úgy kívánnak országnyi tájat bekebelezni, hogy éppen e táj szellemét, történelmét, kulturális-civilizációs másságát akarják megszüntetni. A székelyt nem nyugtathatja meg, hogy a román főváros szellemi piacain az erdélyi román is elutasításban részesül. A bekebelezés, a kisajátítás ellenkezést szül. A tiltakozónak pedig nincsenek eszközei. A kultúráját, történelmét támadó agresszív magatartást hordozó és számára megjelenítő nyelvet utasítja vissza. Kisebbségi mivoltát átmenetinek tekinti, nem fogadja el. Magyarságának vállalása természetes: a megesett igazságtalanságot a történelemnek ki kell igazítania.

            Ha dr. Otto Greffner azt írja le, hogy  "a bánsági svábok számára a legjobb kibontakozási lehetőségeket a két világháború közötti, 1919-1944-es évek biztosították" (Das Banat und die Banater Schwaben, Weil am Rhein, 1996), akkor abban benne van a kiegyezés utáni "Madjarisierungspolitik" minősítése is. Amit észre kell venni.

            Látni kell és értékelni az irodalom nyújtotta példát. Adam Müller-Guttembrunn az egyik legismertebb és megbecsült írója a térség németségének. Róla nevezték el a pár éve elkészült temesvári német házat, amely bonni pénzből készült a - még - itt élők kulturális és szociális igényeinek a kielégítésére. Müller-Guttembrunn - egykoron nagyon olvasott - regényei a magyarellenesség tipikus példái. A törökpusztította földre érkező, kultúrát terjesztő szorgalmas sváb parasztnak az írói ellentéte rendre a garázda, vad magyar, aki jószerivel csak az iváshoz ért.

            A magyar-sváb kapcsolatot részfolyamatok, tények vonatkozásában a hatalmi - román - adatolástól eltérően ítéli meg a két etnikum. E különbségeknél fontosabb, hogy a kisebbségi sorba jutott etnikumok saját helyzetüket, a sváb-magyar együttélést és a románsághoz fűződő viszonyukat is nagyon különbözően ítélték meg. Ritka történelmi-politikai szomorújáték zárójelenetei esnek meg napjainkban: egy etnikai közösség úgy jutott el végnapjaihoz, hogy ezen felszámolódás végső stációin társadalmi-politikai megnyilvánulásai rendre egy másik, kisebbségi közösség számára voltak terhelőek, s nem azon hatalmi - erőszakos - struktúrák felé, amely a végüket okozta.

             Ma sincs olyan tudományos (igényű) tanácskozás a svábokkal kapcsolatosan, ahol a múlt századi magyarosítást külön ne említenék (a egyik legutóbbi: Ulm, 1996 szeptembere), miközben nem érdemesítik elemzésre azt a román politikát, amelynek következtében a romániai németség mint az ország társadalmilag meghatározó közössége felszámolódott, súlya mára jelentéktelen. Évszázados térségi civilizációs szerepről kell immár múlt időben szólni. Kérdések sora vár megválaszolásra. Hozzájárul-e a magyar (tudomány)politika ahhoz, hogy a világháborúk közötti történések mindenki számára elfogadható, egységes értelmezést kapjanak?

            - A nevünk szlovák családnév. Őseim fával foglalkoztak, tutajjal jöttek le a Bácskába, Óbecsére. A családi hagyomány szerint magyarok és németek uralták akkor a települést. Ükapánk vissza akart-e menni, avagy sem, nincs annak megmondhatója, de itt nősült, pontosabban a Bácskában. Nagyapámék, négy testvér átjöttek a Bánságba, gazdasági megfontolásból. Volt aki tiszta román településre került, mások vegyes faluba, de olyan is volt a leszármazottak között, akit sorsa magyar telepesek közé vitt. Két kezük munkája után éltek, az első háború utáni földosztás juttatta némi földhöz nagyapámat. De az iparosság érdekelte őket mindig jobban, a földből malom lett, majd ennek az apámra eső részéből egy Temesvár melletti telepen ház. Egy nagybácsim a Bécsi Döntés után, amikor erre programot hirdettek, elcserélte a házát egy nagyváradi románnal. Bár ne tette volna, mert 1945 után Bukarestben törvényt hoztak arra, hogy mindazok a románok, akiktől házukat a magyarok "elvették", visszanyerik ingatlanukat, jelképes összegért. A nagybácsi partnere is jelentkezett, s bár háza helyébe házat kapott, korábbi házát is visszaigényelte és kapta - semmi pénzért.

            Én 1942-ben jutottam oda, hogy szakma után nézzek, fényképésznek jelentkeztem Dörnerhez, a Gyárvárosba. Felvettek. Öcsémet a következő évben már nem, mert nem volt román, pontosabban magyar volt. Magyarosan írtuk a nevünket, de a családban az anyai ágon németek volnánk. Volt a családban német, aki alig tanult meg magyarul, volt olyan, aki elménetesedett. Volt, akit németként elvittek a szovjetek. De ha őszinte akarok maradni, inkább internacionalista szellemben nevelkedtünk - a környezet, a politikai helyzet hatására. Számunkra mindig meghatározó volt az érvényesülés, az esély az önmegvalósításra, kötődjön ez bármely nyelvhez. A fiamat is ez hajtotta, amikor elindult Németországba. S bár minden ágon van német a családban, mégis megtörténhet, hogy nem kap állampolgárságot...

            Érdemes szembenézni a számok hordozta igazsággal. A német etnikum 1919 óta folyamatos és erőteljes fogyásban van. Csak jelzésszerűen néhány számot. A Trianon utáni Nagy-Románia soknemzetiségű ország. Az 1930-as adatok idézhetők sorrendben elsőként, ugyanis a '19-es, '20-as és '27-es népösszeírások adatait a román statisztikai hivatal illetve a belügyminisztérium olyan lassan gyűjtötte be és úgy dolgozta fel, hogy azok hiteleseknek nem tekinthetőek. 1930-ban Románia 18,05 millió lakosságának 27 százaléka volt kisebbségi, a magyarok 8,6, a németek 4,2, a zsidók 3,0, a ruténok-ukránok 3,6, az oroszok 2,5, a bolgárok 2,0, a cigányok 0,6 százalékot tettek ki. A különbség törökökből és tatárokból, délszlávokból, csehekből és szlovákokból, lengyelekből, görögökből adódik. A másfél milliót meghaladó - 1,554 milliós - magyarság mellett 760 ezer körüli a németek száma, a zsidóké 520 ezer. Ha Románia mai területére végezzük el a számításokat, 1,553 millió magyart kapunk, a németek száma 650-660 ezer közötti, a zsidóké 420 ezer. Az 1992-es népszámlálás adatai szerint - 22,7 millió lakósból - 1,62 millió magyar, 119 ezer német és 9 ezer (9107) zsidó.

            Kelet-európai etnikai anziksz.

            Vegyük a német adatsort. Benne van minden, amit a háborúk alatti és utáni politika etnikai vonatkozásban kitalált. A háború alatt "felszabadítóként" bejövő német elvárja, az itteni német támogassa, akkor is, ha szomszédja-ismerőse ellen kell fellépni. Nehezen gyógyuló sebek, alaphangulat a háború utáni hajtóvadászathoz. A rendcsinálás román mesterei, Moszkvában kitalált receptek szerint, rájuk mérik - hazai jegyekkel keverve - a kollektív bűnösség fejében járó meghurcoltatást. Igazán eredeti ötlet a diktátoré: "Endlösungja" zseniális. Úgy szabadít meg a nemzetállami diskurzust zavaró etnikai elemektől, hogy az eljárás semmibe nem kerül, ellenkezőleg, a folyamat pénzt hoz: kivásároltatta a menni kívánók németeket. Meg zsidókat is - van pénze mindkettőnek elég. Akkor erősödött tragikussá az évszázados civilizációs jelenlétet, értékeket feladóvá a távozók hulláma, amikor a kitelepedés komoly pénzbe került. Akkorra általánossá vált a hangulat - menekülni, bármi áron.

            Zrínyi Miklós írja az Áfiumban: "El fussunk? nincs hova, sehun másutt Magyarországot meg nem találjuk; senki a maga országából barátságunkért ki nem mégyen, hogy minket helyezhessen belé..."

            Olvassuk-e, ízlelgetjük-e Szabó Dezső szavait: "az a nép, mely nehéz időkben a szenvedés és a gyáva lemondás kényszere közt meri elvállalni a szenvedést: előbb-utóbb felszabadul a lemondás kényszere alól."

            Vörösmarty magyar igazságát - itt élned s halnod kell - ki meri vitatni?

            A magyar-német kapcsolatok története a két nemzeten túl fontos Közép-Kelet Európa szempontjából is. A térség két domináns szerepű nemzetének viszonya egymáshoz jelentős mértékben meghatározta a politikai erővonalakat. Köztes Európa - ahogyan számunkra Németh László nevezte a német és az orosz birodalmak közötti térséget - nemzeteinek történelme több vonatkozásban értelmezhetetlen a Habsburg és a magyar térségi politika tényeinek, hatásainak ismerete nélkül.

            A nemzetek közötti etnikai határokon a térségben csaknem folyamatos volt az átjárás. Minden nemzetnek vannak asszimiláltjai és asszimilánsai. A jelenség általános, bár kevéssé vizsgált. A nemzetképződés megkésettsége miatt a kérdéskör politikai szempontból veszélyessé vált.

            Azok az intézmények, amelyek Nyugaton a társadalmi viszonyokat kialakították, Közép- és Kelet-Európában sokkal kevésbé dolgozták át a társadalmat - állapítja meg Bíbó István  A kelet-európai kisállamok nyomorúsága c. munkájában. Téves nézet is kialakult, miszerint e térség népei nyugat-európai típusú demokratikus fejlődésre alkatilag képtelenek. E beállítás arra volt jó, hogy ennek alapján ki lehessen térni a térség konszolidációjának fáradságos és kényelmetlen kérdései illetve feladata elől.

            A sajátosan kelet-európai nyelvi nacionalizmus olyan közösségi katasztrófák emlékét hordozza, amelyek a nyelvhez kötődnek, ugyanis az etnikai tényezőkkel alátámaszott politikai lét bizonytalanságát jelenítik meg. A nyelvi nacionalizmus azt is jelentette, hogy a térségben a nemzetek egymás közötti határai folyékonnyá váltak. Évszázadokon át a nemzeti keret olyan dolog volt, amit meg kellett csinálni, helyre kellett állítani, ki kellett harcolni és állandóan félteni kellett. Elég volt kétségbe vonni egy közösség létezését, és már ébredt a veszélyérzet. Csakhogy a demokrácia és a félelem nem fér össze egymással, a félelmet kiváltó nyelvi nacionalizmus antidemokratikus. A demokráciát a nemzet nevében tiporják meg - következtet Bíbó. 1946-os megállapítása szempontjából térségünkben mintha megállt volna az idő.

            A kommunista diktatúra éveiben az etnikumok egymás mellett élésének a kérdése "természetszerűen" került mint "véglegesen megoldott" tiltás alá, illetve hatalom általi kisajátítása a téma egyetlen, az asszimilációt erősítő nyilvánosságát tette lehetővé. Ami nem jelenti azt, hogy a közösségi emlékezet mindent törölt, hogy nincs a hatalomét tagadó vélemény. Egyik oldalon féltek és félnek azok beolvadásától, akik fölött átléptették a határokat, a másik oldalon a revánstól. A kinyilatkoztatásokat minden érdekelt fél hazugságnak veszi. Kialakul a "félünk, mert félnek, mert félünk" a térség országait összekötő trianoni komplexusa. Minden megnyilatkozásnak éle, mögöttese van, gyanút az kelt, ha ez nem nyilvánvaló.

            "Ekkor hirtelen megszólal bensőmben a dallam... A mi benső lényegünké, amelyben az ige hordozója az anyanyelv, magyarázni sem kell, hogy ez nem a kaszárnyák, nem az agresszivitás, nem az öldöklés hangja, nem a gyűlöleté, hanem az emberség éneke, Maga az emberség, amely emberséget hív, a Békét hívja, a Megnyugvásért eseng, Jogért embernek maradhatni: engedjük egymást természetadta bensőnk szerint énekelni, és békesség lesz a földön. Ám ha bűn érdekel, legyen bűn. És jöjjön a megsemmisítés. Ez az ének, az Anyanyelv senkit sem akar megsemmisíteni más anyanyelve miatt, nem akar más anyanyelvű éneket elnémítani. E nyelvben élnünk, halnunk kell... Igen, ez az, amit esztendők óta ma először itt Enyeden érzek ismét, s erősebben, mint valaha a menekülő magányban: az Anyanyelv varázsa, s e varázslatban az elveszett, a kettészakított otthon hangja. Az időnek ebben az élményében... a számkivetettséget idézi körülöttem minden - akkor ebben kell meghalni, az Anyanyelvben. Miért üldözzük hát egymás anyanyelvét?"

            Méliusz József a Bécsi Döntés után indult erdélyi utazására Temesvárról akkor, amikor itt a magyar gyereket - anyanyelve miatt - iparostanoncnak sem fogadták be.

            Méliusz időolvasata érző és gondolkodó ember sikolya.

            Igaz, tudom: Méliusz nem a németből, a szerbből érkezett a magyar kultúrába.

            Mennyien lehetnek 1996 végén a romániai németek? Temes megyében a népszámlálás szerint 26800 német volt 1992-ben. Az 1996-os általános választáson a német szövetségre leadott szavazatok száma alig 4600. A népszámláláskor megszámolt 63 ezer magyar 20 ezer szavazatot adott le a szövetségre; ha az egyharmados arány a németekre is érvényes, talán 15 ezren vannak. Országosan akkor 60 ezren.

            Temesben 1900-ban 201 ezer, 1910-ben 188 ezer, 1930-ban 182 ezer, 1941-ben 176 ezer, 1956-ban 116 ezer, 1966-ban 110 ezer, 1977-ben 94 ezer németet számoltak meg. A magyarok esetében ugyanezen adatsor: 70 ezer, 96 ezer, 91 ezer, 74 ezer, 84 ezer (1956!), 78 ezer és 72 ezer. A  fogyás a németek esetében 92 év alatt 185 ezer, egy kisebb megye teljes lakosságát teszi ki. A magyar fogyás - ha a '10-es maximumot vesszük alapul - 33 ezer. A németség kilenctizede - országosan ennél is nagyobb hányada - esett a történelem áldozatául, a magyarságnak "csak" egyharmada. Eközben a román elem a lakosság 41 százalékát jelentő 221 ezerről a 80 százalékos 560 ezerre nőtt a megyében.

            Számok és százalékok. Ha Wilhelm Winkler felvetése érdekelne, hogy mire képes a kisebbségellenes "harci statisztika", akkor a fenti adatokkal még hosszan kellene foglalkoznom. De hát most nem a nemzetállami eszme statisztikai délibábjáról és a kapcsolódó módszerekről van szó, hanem a magyar-német kapcsolatról. A fenti adatsorok alapul szolgálnak ahhoz, hogy ne menjünk el könnyed eleganciával a német népelemet a közép-kelet- és kelet-európai térség országaiban ért hatások mellett. A kollektív bűnösség jegyében folytatott etnikai tisztogatás - lemészárlás, kitoloncoltatás - végzetes és azonnali csapást jelentettek a népcsoport számára. Hosszú távon egy népcsoport számára szintén véget jelent a lassú beolvadás. És vannak kevert eljárások, lényegük olyan helyzet kialakítása, amikor menekül az emberfia, ha hagyják. Az első csoportba tartozik Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia. Pár év alatt régiók évszázados-évezredes arculatát változtatták meg. Magyarország szintén kitelepítéssel kezdte, a félmilliós németségnek a felét Németországba, Ausztriába toloncolták ki. Aki az első hullámot megúszta, maradhatott. Mégis felszívódott a német népesség, beolvadt. És helyben maradt.

            Románia is megbüntette a saját németségét, de nem kitelepítette, hanem deportálta. Az ötvenes évek közepére feloldotta a kényszertáborokat. Az indítás itt volt a legtöbb reményre jogosító, mégis évtized múltán kollektív távozás, menekülés lett a vége. De nem ingyen, és nem parancsra. Jóformán fel sem figyelt erre a politikai közvélemény, pedig sem a kor gazdasági-szociális megokoltságú népességmozgásaival, sem pedig az emberi jogok megsértésére válaszoló áttelepülésekkel sem azonosítható. Emberkereskedelem volt olyanokkal, akik(ért) a reménytelenség végső szakaszában fizetni tudtak és volt hova bekérezkedniük.

            - Édesapám 1899-ben született. Gazdasági líceumot végzett. Diákcsere keretében tanult Szegeden is, de sohasem tanult meg tökéletesen magyarul. A nagybátyám jól beszélt magyarul, nehéz megérteni, az egyik miért igen, a másik miért inkább nem. Igazi német nevére mindig büszke volt apám, nem volt hajlandó megválni tőle, pedig néki is javasoltak a kor divatja szerint "rendes" magyar hangzású nevet. Nem kellett, visszautasította. Ennek ellenére megmaradhatott állami szolgálatban, a biztosító társaságnál... Volt-e erősebb kényszer? Nem tudom, de sérelmezte már azt is, hogy egyáltalán valakinek nem tetszik a német csengésű neve. Német maradt akkor is, amikor annak alapján hurcoltak el valakit a szovjetbe vagy a Baragánba, hogy milyen hangzású volt a neve. S bár a román seregben harcolt, alig úszta meg a deportálást. Később ismét csak szenvedett a neve miatt, amikor - immár 1945 után - tologatták innen oda, nem a munkája, hanem a neve alapján. Bizalmi, főnöki feladatot semmiért rá nem bíztak volna.

            Sváb honfoglalás. Schwabenzug und Landnahme.

            Honnan, mikor és hányan jöttek, a források és leírások erről nem egybehangzóak. Román szakmunkák általában alacsonyabb számokat adnak meg… Az első vándorlási hullám 1719-től 1736-ig tartott - 1716-ban űzték ki Temesvárról a törököt és 1736-39 között újabb török-osztrák háborúra került sor. A VI. Károly uralkodása alatti telepítések során mintegy 20 ezer személy került főleg a Duna mellékére és a Maros mentére. Délen német határőrezredeket is felállítottak. Mária Terézia alatt - főleg 1751-1760 között - zajlott a  legjelentősebb telepítési hullám. Mintegy harminc új települést hoztak létre az érkező 60 ezer személy részére és által, az első hullám hatvan településén túl. II József alatti a harmadik nagy telepítési akció, 1780-1790 között 40 ezren jöttek Európa több országából, de főleg német anyanyelvűek a Bánságba. A szervezett telepítés sodrását felhasználva érkeztek - néhány ezren - olyanok is, akik szerencsét próbálni személyes felelősségükre vágtak neki az új életnek.

            Százharmincezer ember - a németországi Greffner adatai szerint. Román források 60 ezer főről szólnak (M. Barcan-A. Millitz), a magyarok 70 ezernél valamivel többről (Bellér Béla).

            Sok ez vagy kevés? Nem önmagában, hanem viszonyítva az akkori helyi lakossághoz. Megváltozott-e a táj, a régió jellege? Mi a helyzet demográfiai szempontból, lakatlan vidékre érkeztek-e a telepesek, avagy létezett itt jelentős(ebb) helyi lakosság? A telepítésnek mi volt a fő mozgató ereje? E két kérdésre a különböző etnikumú történészek által ma is eltérő válaszokat fogalmaznak meg.

            A román történetírás jelentős helyi román lakosság létét kívánja bizonyítani. Egyetlen forrást tud e tekintetben idézni, Francesco Griselinit, aki az 1774-1777 közötti bánsági utazásáról a Giornale d'Italia számára tudósításokat küldött. Griselini 450 ezres lakosságról tud. Eltekintve az etnikai bontástól, már maga a szám vita tárgyát képezi, ugyanis török időkben, a Bega és a Temes szabályozása előtt rengeteg volt az állóvíz, mocsár, szigetecskék - jelentős része a vidéknek gyakorlatilag lakhatatlan volt. Az a része, ahol ma a lakosság zöme él.

            Arad, Temes-Torontál és Krassó-Szörény megyék területén összesen 1352 ezer lakóst írtak össze az 1900-as népszámlálás alkalmával. Csaknem száz év múltán ugyanezen megyék lakossága, az 1992-es adat szerint, 1562 ezer. Bő kétszázezres a többlet. Érvként alig használható adatok... Ismert a demográfusok által kiszámított szaporodási ütem, miszerint Erdély, a Bánság és a Partium lakossága 1785 és 1910 között 2,5 millióról 5,2 millióra emelkedett (lásd Semlyén István), vagyis bőven megkétszereződött.

            Német történészek más adatokat idéznek, így a Mercy féle 1717-es összeírást, amelynek során 90 ezer helyi lakost jegyeztek fel. Ezek közül is kevesen rendelkeztek állandó lakhellyel, jobbára vándoroltak egyik helyről a másikra.

            A demográfusok válaszára váró kérdés, a 90 ezres avagy a 450 ezres adat az elfogadható(bb)? Melyik áll közelebb a térség népesedési szokásait leíró általános trendek értékeihez? Pontosabban - fél évszázad alatt növekedhetett-e ekkora mértékben a térség lakossága?"

            A Bánságnak volt-e bármikor abszolút németajkú többsége? Ha igen, ez azt jelentené, hogy a 90 ezernél többen nem laktak itt a telepítések elkezdésekor, ez esetben a 130 ezer érkezett abszolút német többséget jelentett volna... De német abszolút többségről nem regél a história. Az szinte biztos, hogy nem lehetett 450 ezer fős lakossága a Bánságnak 1770 körül, vagyis a második telepítési hullám után.

            Griselini adatainak hitelességével kapcsolatosan egy adalék.

            Nem említi, hogy már az 1700-as években magyarok is lakták Temesvárt. Tudjuk ezt viszont Johann N. Preyer monográfiájából. Temesvár tudós, 1848-ban megválasztott polgármestere 1853-ban megírt várostörténetében arról tudósít, hogy 1730-ban a jezsuita Hunyady a városban magyarul tartott istentiszteletet, nyílván magyar hívők számára.

            Románokról is szól Preyer: rómaiaknak (Romanen) nevezi őket. Idevágóan újabb adalék ahhoz, mennyire hitelesen kezelik olykor még ma is a forrásokat. 1995-ben Preyer monográfiáját megjelentették Temesvárt német-román nyelvű, reprezentatív kiadásban. Amikor Preyer arról ír, hogy Temesvárnak a törökök kivonulásakor természetesen volt állandó - raizisch - lakossága, és számukra saját bírót jelöltek ki Nikola Muncsia személyében, ezt a fordítók lábjegyzetelik. Preyer "raizisch" kifejezésről  Adam Mager és Eleonora Pascu kijelentik, hogy a "rascienii" a valamikori szerbek mellett a románokat is jelentette. A pontosabb fogalmazás az lehetne: a rác magisztrátus az ortodox egyház mellett működő önigazgatási testület, és a XIX. század közepéig a románság a rácok (szerbek) templomaiba járt. Ekként valóban a románság is ide tartozott.

Tucatnyi, a Bánsággal foglalkozó nem román szerzőtől származó könyv átböngészése alapján jegyzem meg: ezekben a rácokat kizárólag a szerbekkel azonosítják.

            - Dédapám vasutas volt, MÁV-alkalmazott. Szolgálata hol ide, hol oda szólította. Német volt papírjai és kultúrája szerint, felesége is német. Az eredeti német családnév viszont háromféle írásmódban is előfordul, attól függően, hogy a születő gyermekeket a helyi jegyzők miként írták be. Nagyapám öt gyereke közül kettő érzelmeiben, kultúrájában is német lett, kettő életpályája számomra ismeretlen, az ötödik magyar feleség mellett magyarként élte le életét. Mi döntötte el az etnikai hovatartozást, az identitástudatot? Alighanem a feleségek hatása volt ebben döntő. Ha a feleség német volt - a következő generációból veszem a példát - a mégannyira magyar férj is ment, kitelepedtek Németországba. Ezért mondom, hogy veszélyes a név után ítélni. A vegyes házasságokban a majdani identitás szempontjából fontosabbnak látom az anya szerepét, de még az iskoláé is erősebb lehet az apa hatásánál. Persze ott, ahol a környezet, az utca hatása nem egyértelmű és kizárólagos.

            A telepítéssel - Otto Greffner szerint - a bécsi udvarnak két fő célja volt. Első helyen a térség gazdasági és társadalmi újjáépítése szerepelt, másodsorban említi szerző a tartomány politikai és kulturális csatlakoztatását Ausztriához.

            Gazdasági és társadalmi újjáépítés - kikkel?

            A kérdés lényeges. Gazdasági stratégia a természeti és emberi erőforrásokból indul ki, ennek ismeretében tervez. Tudni kell(ett volna) jó előre, mit rejt magában az altalaj, milyen gazdálkozásra a leginkább alkalmas az akkor még jórészt víz alatt álló, mocsaras terület. Csakhogy a térség fejlődését meghatározó módon befolyásoló bányászat csak 1790 után kezdődhetett el, amikor M. Hammer Steierdorf-Aninán megtalálta az első kőszenet. Ezt 1718-ban nyílván nem tudhatták.

            Újjáépítés helyett szólni lehet például gazdasági felvirágoztatásról. Ez csak az általános célt jelöli meg, még pontosabban az erre irányuló politikai akaratot nyilvánítja ki. A Greffner féle témakezelés kapcsán a prezenteizmusra kell gondolni, amikor egy későbbi, valóban létező helyzet visszavetítése történik meg, amikor a korai állapotról az utóbbi ismeretében és alapján fogalmazunk ítéletet.

            Mit kellett - volna - ígérjen az udvar a telepeseknek ahhoz, hogy a vállalkozók körébe bevonjon jobb szakembereket, sikeres gazdákat? Főleg akkor, amikor az első telepesek közül igen sokan estek betegség áldozatául, volt háború meg villongások helyi hatalmasságokkal, szökések és kivégzések is. Nem hiába indult útjára a mondás: "Der erste hat den Tod, der zweite hat Not, der dritte erst hat Brot", amit nem csupán az  utódokra örökítettek, de valamikor egész Európában ismerték - jegyzi meg éppen Otto Greffner. Bellér Béla magyar változatban versként idézi: "De sok embert megölt/ vagy nyomorral gyötört,/ míg termelt ez a föld!"

            A selyemhernyók számára telepített eperfák kivágásáért például kivégzés járt. A tény jelzi a helyi közigazgatás erejét, és azt, milyen keményen kellett büntetni, ha célt akartak érni. A mocsaras, homokos vidék felvirágoztatása sokkal inkább a központi akarat és módszer függvénye, mint az ide telepítettek bárminémű, a már ittlakókkal szembeni emberi-szakmai felsőbbrendűségének az eredménye.

            1918 "december 22-én Kolozsvárra tódultak a magyarság kiküldöttei és önrendelkező nemzetgyűlést rögtönöztek, válaszként a gyulafehérvári határozatokra, mintegy félszázezernyi tömeg részvételével... A gyulafehérvári határozat és a kolozsvári ellengyűlés után... az erdélyi németségnek is hallatnia kellett hangját, ha nem akart lemaradni a népek nagy versenyében. A legősibb magyarországi népcsoport, az erdélyi szászság a kiegyezés után mindig a kormányt támogatta s így sikerült is átmentenie középkori kiváltságainak nagy részét. Kitűnő püspökük és történetírójuk, Teutsch Frigyes meg volt győződve a németség és magyarság egymásra utaltságáról, s már a háború alatt azt írta, hogy 'ha Magyarország tönkre megy, mi is elpusztulunk s elvész népünk és egyházunk; ha elszakítanak Magyarországtól, vége százados történelmünknek és jövőnknek'... A román fegyverek lelki kényszerének hatása alatt és Maniu Gyula ígéretében bízva, aki becsületszavát adta, hogy Erdélyt a szövetséges hatalmak Romániának ígérték, 1919. január 8-án a szász népszervezet kibővített központi választmánya Medgyesen kimondotta az egyesülést Romániával... A többi német népcsoport csatlakozása nem következett be olyan hamar, mint gondolták. A román csapatoknak a Bánságba történt bevonulása után a svábok egy része a medgyesihez hasonló választmányi gyűlést tartott és augusztus 14-én küldöttségileg megjelent Nagyszebenben a kormányzó-tanács előtt, kijelentve, hogy 'miután a gyulafehérvári rezolúciókból azt vették ki, hogy egy szabad nép életét fogják élni', elismerik a Bánság Romániához csatolását." (Mikó Imre: Huszonkét év)

            1992 nyarán rendezték meg a szatmári svábok második nagy találkozóját. A térség román médiája heteken át olyan intenzitással foglalkozott a néhány ezer - mondjuk 5 ezer - embert érintő rendezvénnyel, hogy az önmagában is jelentéses.

            Hát még a szövegek.

            A kezdettel egyet lehet és kell érteni. 1990-ben találkoztak először a svábok, amihez a Szolidaritással a jövő felé mottót választották. Érthető módon, hiszen évszázados együttélési tapasztalat birtokában vállalkoztak egyfajta látlelet elkészítésére. A találkozó főrendezője, mozgatója és mindenese Helmuth Berner, aki a hetvenes években telepedett ki Németországba, ahol megalakította és elnökli a szatmári svábok egyesületét.

            Az első találkozóra jelentős németországi politikai jelenlétet sikerült biztosítani, képviseltette magát a német belügy - ott ugyanis a külföldi népcsoportok kérdése belügy -, a művelődési minisztérium, eljöttek megyei és helyi önkormányzatok vezetői, a média területéről megemlítendő a Baden-Baden tartományi tévé. A második találkozó iránt kisebb volt a hivatalos érdeklődés, de anyagi támogatást német kormányzati szervek biztosítottak.

            Íme, mi olvasható a Gazeta de Nord Vest  munkatársának az 1992-es rendezvényt beharangozó cikkében: "A reakciós magyarosítási politika, amelyet a magyar polgári körök folytattak a XIX. században és a XX. század elején, oda vezetett, hogy a szatmári svábok jó része elfelejtette anyanyelvét. Csak Erdélynek Romániával való 1918. december 1-i egyesülése után állt meg a szatmári svábok elmagyarosodási folyamata. Ez az esemény mentette meg a szatmári svábokat az etnikai haláltól." Érdekessége a dolognak az, hogy ez nem a szerző saját szövege, idézet az említett Helmuth Bernernek abból a könyvéből (Krieg im Scherbenland), amelyet névtelenül jelentetett meg Németországban a hetvenes években.

            A Romániában a hetvenes években erőre kapott kivándorlási igyekezet, a később tömeges meneküléssé átalakult össznépi program ismeretében arról szövegelni, hogy a román kisebbségi politika népcsoportot mentett meg - több mint szakmai elfogultság. Szerep, politikai feladat, olyasmi, amire kormányok szoktak áldozni külpolitikai cégérfestés címszó alatt, s a munkát vállaló bizony nem jár rosszul...

            Az ilyen háttérrel rendelkező főmindenes - bizonyos politikai beállítódású sajtót kell "értőn" olvasni és nyilvánvalóvá válik - célja nem más, mint a német érdekvédelmi szervezet leválasztása a romániai magyarok szövetségéről, mint a kialakult és a helyhatósági választásokon eredményesnek mutatkozó együttműködés felszámolása. A sváb öntudat román sajtó általi ébresztgetése és táplálása akkor kap közvetlen politikai felhangot, amikor a német fórum-magyar szövetség közötti együttműködés jellege és mikéntje kerül terítékre. Berner elnök - akinek a nevét az 1992-es törvényhozási választások előestéjén szenátori székkel kapcsolatosan emlegetik - nem köntörfalaz, sajtótájékoztatóján kifejti: "Jó néven venném, ha bizonyos körök felhagynának a magyarosítási politika folytatásával."

            "Ernst Moritz Arndt még a XIX. század első felében egy budapesti utazás alkalmával azt jelentette: '...mivel ez a város olyan közel fekszik Németországhoz, és Béccsel meg a legközelebbi más helyekkel olyan szoros együttműködést alakított ki, csaknem teljesen elnémetesedett, és maga a viselkedése sem igazán magyaros. A legtöbb magyar beszél és a közember általában ért németül.' Magyarország fővárosa ezért Arndt idejében német benyomást keltett. Vegyük még ehhez a bánsági német településeket, a bácskai és a baranyai  területeket - amelyek később alakultak ki -, és világossá válik, hogy itt hiányzik egy rendteremtő kéz, amely ezeket a német népi erőket egy erős tömbbé fejleszti. Ez alkalommal is a Duna volt a német sors meghatározója, amelyen a németek a távoli Bánságba elkerültek." (Hans Herrschaft: Das Banat)

            Josef  Striegl, a Sváb Nemzeti Tanács első elnöke, 1918. november 20-án így írt a Temesvarer Zeitungban: "Nevelés, szükségesség és célszerűség, saját elhatározása és külső nyomások okozták, hogy mi németek, kiváltképpen pedig a mi sváb intelligenciánk nagy részében felszívódott a magyarságba. Sőt, némelyik közülük pápább volt a pápánál és büszke volt arra, hogy jobb magyarnak tartják, mint a törzsökös magyart. Ebben a tekintetben én is el akarom mondani a saját mea culpámat. A világháború véres hullámaiból feltűnt wilsoni elvek azonban felvilágosítottak és megtanítottak bennünket arra, hogy a legkisebb nemzetnek és megvan a joga az élethez, ennek folytán mindenkinek, akinek keblében nem aludt ki minden érzés népe iránt, újraorientálódnia kell és ez új tájékozódás szerint magát németnek, svábnak vallania."

            Érdemes, a sváb nemzeti mozgalom egyik temesvári vezérét, dr. Franz Schmelzer ügyvédet is idézni röviden, aki a Schwabische Volkspresseben 1919. április 2-án az alábbiakat írta a svábokról:  "Lelkének jellegzetessége az anyaghoz való ragaszkodás. Hajlama van az anyagelvűséghez, anélkül, hogy elvitatni lehetne tőle a fogékonységot a magasabb eszmék iránt is. Az az érzésem, hogy a svábok... a valóságban élnek és a kézzelfoghatóért; az idealizmus, mint minden ideológiai jelenség, náluk csak másodlagos valami... A sváb származású tisztviselő hajlamot mutat az asszimilálódásra, mert ezt karrierje így kívánja, a költő, az író, a festő, a zenész stb., akiktől az idealizmust elvitatni nem lehet, saját népükkel szemben egoisták: erőiket és tehetségüket idegen nemzet szolgálatába állítják személyi előnyökért."

            Érdekes és vitára ingerlő sorok.

            Ne menjünk bele, ugyanis a jó értelemben vett nacionalizmus szavai ezek. És a Bánságban nincs, nem volna miért oly nagyon szégyenkeznie a svábnak-németnek, itt volt a Monarchia magyar részében a legkisebb mértékű a németek elmagyarosodása.

            Mi lett volna, szokás ilyenkor kérdezni, ha nem itt alakul meg 1905-ben a Magyarországi Német Néppárt, a németség első politikai - nem csupán érdekvédelmi - képviselete. És idézni érdemes fél évszázaddal korábbról azt a sváb petíciót is, amiről kevés szó esik, érdemtelenül: 1849. október 3-án Johann Nowak szerzőségével jelent meg a Bogárosi Petíció, 13 bánsági sváb település kiáltványa, amelyben saját önkormányzatot, önrendelkezést kérnek a svábság részére. Később újabb 27 település csatlakozott a bánsági németek első politikai akarat-megnyilvánulásához.

            A svábok a Temesközben a kiegyezés utáni magyarországi németség többi közösségétől eltérő pályát futottak be. Erősebb német identitástudatuk egyik oka alighanem az, hogy másként érkeztek a térségbe - állami, pontosabban udvari telepítési program keretében.

            És itt érdemes visszatérni Otto Greffner már idézett tételéhez, miszerint a telepítésekkel a bécsi udvarnak voltak politikai céljai. Ez igencsak valószínű, ha figyelembe vesszük a térség akkori helyzetét, a török veszélyt, hogy török visszavágás, támadás esetén az akkori magyar katonai erő halovány ellenállást tudott volna kifejteni. Bécs alighanem eljönni látta az időt, hogy a térséget politikai szempontból a saját érdekeinek alárendelten rendezze át. Az ilyen stratégiák nem szoktak ma sem nyilvánosságot kapni, hát még azokban az időkben. Tekinthetjük-e például a nagy gondolkodó, Johann G. Herder sokat idézett szövegét - "A magyarok mint az ország lakosságának legcsekélyebb része... más népek közé beékelve; századok múltán talán már a nyelvüket is alig lehet felfedezni." - elszólásnak, politikai célok kikotyogásának is. Nem. Mégis több egy tudósi észrevételnél. Bécs politikai programja akkor alakult ki, amikor nagy goldolkodók is veszélyben látták a magyart: a népet és a kultúrát. Az udvar történelmi korszakhatáron, önmaga számára kereste az optimumot. Ami akkor jórészt magyar érdek ellenében fogalmazódott meg.

            A lassan termékennyé váló vidéken a svábok úgy érezték, jogaik - sőt: előjogaik - vannak. És ezt tette kétségessé az 1778-as aktus, melynek során Bánság koronatartományi jellege megszűnt, betagolták a magyar közigazgatás rendszerébe. Jelentkezett a magyar elem, amely korábban nem kapta meg a németek számára biztosított feltételeket. Újból számolni kellett a visszatérő magyar földesurakkal, még ha nem is léphettek fel azonnali igényekkel. Ez még nem fordította a magyarok ellen a svábokat, az 1848-as forradalomban szinte kizárólagosan a szabadságharc oldalán álltak. De a kiegyezés hozta helyzetet sokan nem akarták elfogadni, pontosabban az ország területén élő népek viszonyáról szóló 1868-as törvény XLIV. cikkelyét, miszerint: Magyarország "minden ajkú polgárai politikai értelemben csakis egy nemzetet, a magyar állam históriai fogalmának megfelelő egységes és oszthatatlan magyar nemzetet képezik."

            Ma igencsak tudjuk, miért elfogadhatatlan e tétel.

            Ha magyarosodásról szólunk, nézzük általában a helyzetet.

            A kép a németség számára a legkedvezőtlenebb - az 1880 és 1910 között elmagyarosodott egy millió emberből 400 ezer német volt. Főleg (nagy)városi és Pest környéki, ahol gyakorlatilag ez idő alatt tűnt el a német népelem. Keresni kell - még ma is - a magyarázatát annak, miért csökkent a német nyelvű iskolák száma 1869 és 1890 között 25 százalékkal, ugyanis ezen időszakban a román és a szerb iskolák száma növekedett. Közrejátszhatott ebben mindenképpen, hogy a nem magyarok közül a németek beszéltek a legnagyobb mértékben magyarul - 39,8 % -, a románok pedig a legkevésbé - 12,7% -, ennél néhány percenttel nagyobb arányt találni a szerbeknél és a szlovákoknál, de még mindig a 20 % körül.

            Fontos különbségek ezek.

            Ignotus Pár írja:

            "Érdemes volna mozaikba szedni, hogy az utóbbi tíz évben mi mindenre mondták - s nem utolsó emberek, s a magyarságnak mindenképpen méltó és tökéletes műveltségű képviselői -, hogy nem magyar. Nem magyar Budapest. Nem magyar a pesti nyelv. Nem magyar a közigazgatás államosítása. Nem magyar a mezőgazdasági munkások szervezkedése. Nem magyar a mozgótőke. Nem magyar a szecesszió és a szimbolizmus. Nem magyar a felekezetek kihagyása az oktatásból. Nem magyar a gúnyolódás. Nem magyar a türelmesebb szerelmi erkölcs. Nem magyar az általános választójog... S főképp nem magyar az, akit nem boldogítanak a mi állapotaink."

            A svábok ébredő magyarellensségének megvan a magyarázata.

            A háborúk közötti időszak reális, józan megítélésének ehhez köze nem lehetne. S mégis úgy tűnik, van összefüggés. Mi mindentől tekintenek el a németség helyzetét értékelők, arra példák sora hozható fel.

            Példák, korabeli lapokból.

            Georg Kraft Dedrad községi - Maros megye - tanító ellen eljárást indítottak 1939-ben, mert kitette a szász felekezeti iskolára a június 8-i országos ünnepség alkalmával a szász zászlót. Évszázadokon át így tehettek elődei, soha nem lett belőle peres ügy. A szokásjog értelmében történő megnyilvánulás ellen a nemzeti érzés megsértése címén indított az ügyész eljárást.

            A nagyszebeni szász evangélikus egyházközség bírói úton megtámadta az 1935. évi április 1-i törvény egyik szakaszát, amely jelentékeny adótöbbletet ír elő azoknak a vállalatoknak, amelyek hivatalos könyveiket nem az állam nyelvén vezetik. Az egyház szerint alkotmányellenes törvény elleni beadványt a semmítőszék letárgyalta és elutasította.

            Az 1933-as Anuarul Învăţămîntului Primar szerint 67 német tannyelvű iskola működött akkor az országban, ami az összes iskolák 1,56 százalékát jelenti. A németek akkori - népszámlálás szerinti - aránya a lakosságban 4,1 százalék, vagyis az iskolák száma, az adatok összevetéséből adódóan, háromszor kevesebb. A csernoviczi német egyetemet megszüntették, miként a kolozsvári magyart is.

            "Dr. Hans Hedrich, a romániai német népközösség egyik meghatalmazott vezetője kihallgatáson jelent meg Armand Călinescu miniszterelnöknél és eléje terjesztette a német kisebbség sürgős kívánságait. A miniszterelnök közölte Hedrich doktorral, hogy a közoktatási miniszterrel egyetértésben megengedték Besszarábiában a németnyelvű magániskolák létesítését... A német evangélikus egyház tulajdonát képező valamennyi iskolai célt szolgáló épületet visszaadják..." (Magyar Kisebbség, 1939, szeptember 16). Tehát csak magánoktatást engedélyeztek, s ígérik az elvett ingatlanok visszaadását...

            Még egy jogsértésről, amely a németekre valóban nem vonatkozik. A kultúrzónák felállítása, mely a kisebbségek által többségben lakott letelepedett román tanítók és tanárok számára ír elő kedvezményeket, a magyar és bolgár közösségeknek jelent komoly veszélyt és alkotmányos jogsértést.

            Annak oka, hogy megboldogult nagyanyám - róla-rólam szól az indító kép - cipszer szülei miért jöttek el Felvidékről, miért éppen Békésen váltottak ki kalaposipart, örök kérdés marad immár. A békési családban magyarul beszéltek, nincs aki megmondhatná, a másság a név alakján túl még valamiben megnyilvánult-e. Volt-e valakiben másság-tudat. Az erős, de tételesen soha meg nem fogalmazott édesanyai üzenet szerint a családban mindenki magyarnak tekintette magát. Minek beszélni a nyilvánvalóról.

            Temesvárivá válásom és az itteni - nyomaiban még meglévő - etnikai sokszínűség hatására teszem fel utólag a kérdést, amit ott és akkor, a békési temetőben - érthető, mégis némileg meglepő módon - nem tettem fel: mit jelent átlépni egyik nyelv és kultúra köréből a másikba?

            Tekinthetem-e magam részben németnek? Ugyanakkor: tekinthetem-e magam "echt" magyarnak? A kultúra, a neveltetés okán létezik egy válasz. Ha szellemi örökségben gondolkodunk, Kirner nagyanyáméknek csak német nevét tudom, és hogy magyarként élték le életük.

            1990-ig a papíron kimutatható 25 százalékos német eredet és némi német kultúra már jó esélyt jelentett a németországi kitelepedéshez, a német állampolgárság megszerzéséhez. A diktatúra végnapjaiban megtapasztalhattuk, hányan és hogyan keresték és választották az embertelenségből való menekvés módozataként az etnikai kiskaput. Érdemessé vált németnek lenni. Ez 1990 után alig változott, csak a politikai-gazdasági hajtóerők sorrendje alakult át gazdasági-politikaivá.

            Feleségemnek egyik gyermekkori barátnője magyarul nem beszélő temesvári német lány volt. Ilyenek is voltak, a háromnyelvűség mind ritkább. Adriana évente egyszer-kétszer murit rendezett, ahol igencsak egyedül éreztem magam. A gimnáziumban szerzett német tudásom vajmi keveset ért a svábbal kevert német fordulataival szemben. Mire tudogatnám a nyelvet, a társaság szétszéledt. Az akkori mintegy két tucatnyi, közös korosztályhoz tartozó emberből csak mi maradtunk Temesváron. Az utolsó családok már a '89-es fordulat után mentek el. Aki csak tud, megy. Németnek lenni - esély. Esély a szabadulásra.

            Maholnap már nincs, aki mehetne.

            Illetve van látszatházasság, van sokadszor megújított ideiglenes munkavállalás, zöldhatáron való átkelés - pszichózis van. Őseink Amerikából tértek haza, némi pénzmaggal, tapasztalattal. Mentek, hogy jöhessenek. A mai mozgás egyirányú. Eddig...