Bánság és az etnikumközi kapcsolatok*

            1906-ban új főispánt iktattak be Krassó-Szörény megyében, Fialka Károlyt. A román többségű megye neves román közéleti személyiségei természetesen jelen voltak az eseményen. Valeriu Branişte a Román Nemzeti Párt nevében mondott köszöntőt, és az ilyenkor szokásos, kötelező udvariassági formulánál többre vállalkozott: románul elmondott szavaival arra szólította fel nemzettársait, hogy vegyenek részt a II. Rákóczi Ferenc és társai hamvainak a hazahozatala alkalmával tartott rendezvényen. Az eseményt és Branişte felszólalását azért (is) érezte fontosnak felidézni húsz év múltán a kisebbségi jogtudós és politikus Jakabffy Elemér a Krassó-Szörényi Lapokban megjelent cikkében, mert egy olyan kuruc dalt idézett a román politikus, amelynek egyik sora román, a másik magyar szövegű:

                        "Mare-i ţara moldovene

                        Fuss Havasalföldre

Straiţă are, pită n-are

Jaj szegény lelkednek."

Magyar sorokkal helyettesítve a két román nyelvűt:

" Nagy, te moldvai, országod

Fuss Havasalföldre

Kenyered nincs, üres zsákod

Jaj szegény lelkednek."

            Azt - most - nem érdemes vizsgálni, a minden bizonnyal erdélyi - hisz kétnyelvű - dal milyen üzenetet tartalmazott a(z akkor) szomszédos román közösségek számára, jelentéses viszont, hogy a román Branişte egy vegyes szövegű kuruc dallal jelzi, a magyar eseménynek van/lehet román olvasata is, az odafigyelés és részvétel ettől és ekként lehet indokolt.

            Több etnikum együttélésekor mindegyre felmerülő kérdés: mely esemény kizárólagosan a magyar, a román, a német esetleg más közösségé, és mikor, milyen körülmények okán válik egy esemény közössé? Beszélhetünk-e párhuzamos történelmekről? Nyilvánvalóan igen, bár bizonyos feltételek megléte mellett csupán. Milyen az etnikumközi béke birodalmának tartott Temesváron, tágabb értelemben a Bánságban az egyes etnikumok egymás közötti viszonya? Mennyire és miként figyelünk egymásra, az egyes közösségek tagjai képesek-e a társadalmi együttlét során oly szükséges empátiára akkor, amikor arról a másikról van szó, akivel a történelem nem egyszer szembe fordította az övéit? Sajátos-e a Bánságban az etnikumok egymáshoz való viszonya, s ha igen, miért? Ezekre a kérdésekkel kívánok a továbbiakban foglalkozni egy regionális kutatás eredményeinek a felidézésével.

A váltás moralitása

            Bármely kultúrtájnak, így Erdélynek is kulturális régióként külön "lelkisége", egy olyan sajátos tradíciója van Pomogáts Béla szerint [1] , amely valamiként függ a tájegység földrajzi jellegzetességeitől. Elfogadjuk vagy sem Pomogáts tételét és idevágó érvelését, a kulturális régiók létét nehéz volna tagadni. A kultúrtáj létéhez kötődő transzilvánizmus irodalmi irányzatként és szellemtörténeti vonulatként azt jelzi, hogy létezik/létezhet a valóságnak egy olyan értelmezési kerete, amelyben a nemzetit a regionális viszonyítási rendszer váltja fel, amelyben kulturális szempontból a nemzeti hovatartozásnál - ideig-óráig és bizonyos kontextusban - fontosabbá válhat a regionális. Az elvi-elméleti érvek és ellenérvek helyett ez esetben az válik fontossá, mikor, milyen körülmények között jelentkezik és kap - némi - strukturáló szerepet a nemzetekfelettiségnek ezen gondolata? Éppen Erdély XX. századi történelme segít megfogalmazni azt a tételt, hogy egy ilyen paradigma-váltás nagy társadalmi válság, történelmi cezúra (mellék)hatásaként jelentkezik. Alighanem a váltás sajátos moralitásáról van szó, beleértve a váltást (közvetlenül) megelőző és követő megnyilvánulásokat, állásfoglalásokat, értékválasztásokat. A változás várható kedvezményezettjei a váltást megelőzően olyan ígéreteket, jövőképet fogalmaznak meg, amelyek pozitív értéktartalmuk okán az események menetét számukra kedvezően befolyásolják. [2] Váltás után, a politikai bizonytalanság ideje kedvez az olyan elképzeléseknek, amelyek a korábbi gyakorlat tagadásaként jelente(né)nek külön értéket.

            Az "erdélyi gondolat" azt a tapasztalatot, felismerést volt hivatott képviselni, amelyre a polgári humanizmus eljutott. Sokan tekintették nemzetiség-építő ideológiának, s ilyenként a szerepét nehéz volna tagadni, bár azt is meg kell állapítani, hogy a transzilvánizmus romantikus illúziókat, ekként pedig hamis tudatot táplált [3] , legalábbis a Kós Károly-féle értelmezése - miszerint egy olyan közös életérzés, amely egymás mellé állítja és közös fellépésre bírja az erdélyi románokat-magyarokat-németeket - nemes vágynál nem mondható többnek. A regionális érdekegyesítés soha nem tudott olyan jelentős politikai üggyé válni, hogy egymás mellé állította volna Erdély három fő etnikumának képviselőit, politikai szempontból értékelhető közös fellépés ezen az alapon nem született. [4]

            A transzilvánizmus nem csupán Erdély, egész Románia magyarságának volt a jelzett értelemben az ideológiája a két világháború közötti időszakban, ezért Bánság vonatkozásában is idézhető. Az 1989-es történelmi pillanat viszont, amikor Temesvár lázadó református lelkésze mellé állt a város románsága, ezzel elindítván és a diktatúra megdöntéséhez vezető folyamatot - ez a történés egyedi, temesvári sajátosság. Sokan és sokat foglalkoztak vele, irodalma könyvtárnyi, és azt tapasztaljuk, hogy az elemzések egyre kevésbé veszik figyelembe és taglalják magát a kiváltó mozzanatot a magyar lelkésszel, mintha a román nemzeti önértékelést zavarná az, hogy Románia '89-ben nem "tiszta román" forradalom révén vetett véget a zsenialisszimusz zsarnokságának. 1989 decembere, Tőkés Lászlónak a hallgatás falát meg-bontó kétségbeesett bátorsága, az őt élőláncként körülvevő gyülekezet szolidaritása, a szik-rától hirtelen fellángoló és mindent elsodró népakarat megnyilvánulása nemcsak további sorsunkat meghatározó esemény, de az azt követő eufórikus szabadságérzet olyan felejthetetlen és csodálatos élmény egyben, amely lassan leszivárog kollektív tudatalattinkba és identitásunk szerves részévé válik. A többségi oldalon igen sokan, egyre többen ezt nem tudják-nem akarják elfogadni és feldolgozni.

Babits Mihály örök igazságot fogalmazott meg, amikor megállapította: a jelent a tegnapból lehet megérteni. A kérdés az, egyik vagy másik helyzetben mit tekintenek "tegnapnak". Az is lényeges és jelentéses, amit a tegnap eseményeiből felidézni elfelejtenek.

Interkulturalitás - kulturális sokszínűség

Egyre több szöveg jelenik meg az interkulturalitásról [5] és egyre indokoltabb a kérdés: mi az interkulturalitás? Értelmezhetnénk a kultúrák találkozásaként, amit alighanem azért nem vállalnak a kutatók, mert maga a fogalom leíró mivoltán túl mintha ismert volna és nem igényelne semmilyen - fogalmi, történeti - megalapozást. A rokon értelműként használatos együttélés a kultúra körein túlmutató fogalom, a közösségek közötti kölcsönhatás nem eléggé elméleti, fizikai valóságot idéző, a kulturális sokszínűség pedig ténymegállapító, lezárt folyamatra utaló, miközben a kultúrák találkozása napi - politikai, gazdasági, társadalmi - jelenségek hatására adott folyamatos válaszok létét és figyelembe vételét jelenti, illetve kellene jelentenie.

Miként a mono-kulturális egymagában sem pozitív sem negatív értéket nem jelent, a multi-kulturális sem jelent sem megdicsőülést, sem megbélyegzést. A fogalompár normális körülmények között csupán a nyitott és a zárt kulturális hagyomány eltérő megközelítésére utalhatna. Kérdés, milyen temesvári, bánsági kulturális hagyományról beszélhetünk. Az 1991-es népszámlálás adatai szerint Temes megye 703 ezer lakósa közül 276 ezer nem a megyében született, vagyis a lakosságnak több mint egyharmada beköltöző. A reális adat ennél nagyobb, hiszen kérdés, mennyire tekinthető bánságinak az első generációs bevándorló szülők itt született gyermeke? Ilyen esetben a család vagy a lakossági környezet hatása tekinthető meghatározónak? Mennyire lehetett etnikai-nyelvi értelemben nyitott azon ideköltöző, aki a kommunista iparosítás mögött ható etnikai elhivatottság hatása alatt lévén, a bánsági tájakon azt tapasztalta, hogy az etnikailag egységesnek titulált és tanított hazában léteznek olyan régiók, ahol többnyelvűség van, ahol a saját egynyelvűsége semmiképpen sem lehet dicsőség forrása. Inkább olyan elutasító magatartásé, amely esetleges kisebbrendűségének elejét veszi.

Jelzés értékű, hogy a legutóbbi - 1999-es - interkulturalitásnak szentelt, temesváriak részvételével tartott tanácskozáson nem volt résztvevő, aki mind a négy helyi jelentős közösség nyelvét ismerte volna. A környezeti nyelvek ismereténél előbbre való a világnyelvek elsajátítása - az opció egyértelmű és világos. A soknyelvűség helyi tradícióját okkal lehet felidézni - 1910-es népszámlálási adatok szerint a domináns magyar népelem néhány percentnyi különbséggel nagyobb mértékben beszélte az együtt élő népcsoportok nyelvét, mint ezek a magyart, miként a mellékelt ábrák mutatják.

Propaganda-kiadványokban, így a városháza által kiadott ismertetőben lehet dicsekedni, hogy itt a kutyák is négy nyelven ugatnak, de talán fontosabb volna azzal törődni, mennyire ismeri és beszéli Bánság népe a környezeti nyelveket. A népszámlálás idevágó adatai - bár feldolgozásuk megtörtént - hozzáférhetetlenek, egy vizsgálati eredmény idézhető. Miközben az erdélyi-bánsági magyarok 94 százaléka vallja, hogy a román nyelvismeret létfontosságú számára, a románok 19 százaléka véli úgy, hogy nem elegendő csak az anyanyelv ismerete. A magyarok 70 százaléka szerint a nyelvi konfliktusokat feloldaná az együtt élő népcsoport nyelvének ismerete, a román többség képviselői közül 26 százalék osztja ezt a véleményt. [6]

A kultúrák egymást gerjesztő találkozásaként értelmezett interkulturalitás vizsgálatának két kérdésre mindenképpen ki kell(ene) terjednie: az etnikai értelemben vett nyitottság és előítélet-mentesség, illetve az együttélés demográfiai-gazdasági körülményeinek az elemzésére. Az előítéletesség kérdése a tankönyvek, a média kisebbségképéhez vezet el, amit Bánság vonatkozásában szinte egyáltalán nem vizsgáltak. [7] Nemzeti többség - etnikai kisebbség viszonylatában [8] megjegyzendő, hogy a kutatások és szocializációs programok a fő európai erővonalakat jelenítik meg: nem a helyi sajátosság, a soknyelvűség vizsgálatára szerveződnek, hanem azzal foglalkoznak, amitől Európa fél: a cigány kérdéssel.

Bár a közéletben mindegyre megmutatkozik, a szakmai érdeklődés körén kívül esik az a román-román törésvonal, amely az őshonosnak számítók és szocialista hullámmal érkezett, kevésbé urbanizáltak között alakult ki. [9] Ez a törésvonal a mindennapi érzület szintjén mintegy elfedi az etnikai törésvonal mentén meglévő diskurzus-különbségek felmutatására irányuló halovány kísérleteket.

A modern etnicitást ill. az etnikumok mozgását Feleky Gábor szerint két, látszólag egymásnak ellentmondó tény jellemzi: (1) a modern gazdasági és politikai struktúrák elterjedése csökkenti az etnikumok közti különbségeket, másrészt (2) egy megújult társadalmi és politikai jelentőséggel ruházza fel az etnikai határvonalakat. [10] A látszólagos ellentmondásnak mi a magyarázata?

            A modern társadalom kiterjedt érintkezési viszonyai következtében az emberek sokféle csoport-hovatartozással rendelkeznek, ezek között egyaránt találunk alacsony illetve magas fokú identitást eredményező kötődéseket. A modernizáció során a politikai és gazdasági központok azáltal ássák alá a többnyire érték- vagy érzelemalapú, magas fokú identitással rendelkező (pl. etnikai) közösségeket, hogy többnyire az érdekalapú, alacsonyfokú identitást igénylő csoport-hovatartozások (munkavállalói-foglalkozási) szerepét helyezik előtérbe. A társadalomkutatók többsége a modernizációban a társadalmi integrációt veszélyeztető folyamatot látott. A 18-19. század - sokak szemében romboló - modernizációja (politikai forradalmak, indusztrializáció, urbanizáció, szekularizáció) szétzúzta a tradicionális helyi közösségek magas-intenzitású identitásokat hordozó (közösség-típusú) csoportkötődéseit, helyébe a csoportválasztás lehetőségét megsokszorozva nagyszámú, ám alacsony intenzitású csoportkötődéseket kínál (munkavállaló, munkás vagy irodai dolgozó, városlakó, szervezeti tag, egyesületi tag, szavazó polgár stb.).

            A modernizáció egyenetlen és megosztó jellegű (város/falu, régi városlakó/bevándorló, munkaadó/munkavállaló), földrajzi és társadalmi mobilitást kényszeríti ki, ellentéteket teremt lecsúszók és felemelkedők, vesztesek és nyertesek között. Aszimmetrikus helyzeteket teremt, s ha a kedvezményezettek (vagy egyszerűen csak a versenytársak bőrszíne/nyelve/val-lása) más, ez komoly alapja lehet a nemzeti érzés felébredésének.

Az etnikumközi kapcsolatok értelmezési kerete az idők során, akár egyetlen évtized alatt is jelentőset változhat. Amennyiben a különböző etnikumok demográfiai súlya közel egyforma, az egymásnak feszülés, a rivalizáció oka többnyire a helyi politikai hatalom megszerzése. Ha az országos többség kerül bizonyos területen kisebbségbe - lásd a Székelyföld esetét - ez válhat feszültség forrásává. Ahol a kisebbség politikai-gazdasági szempontból nem jelentős tényező, ott feszültséget léte aligha gerjeszt - csupán az a kérdés, az asszimiláció természetes folyamata mikor végez ezen közösségekkel, mikor válnak olyan parányivá, amikor már képtelenek önazonosságuk megtartásának közösségi előfeltételeit újratermelni. Temes megye majd minden nemzeti kisebbsége ebben a (veszély)helyzetben van - a két külön eset a magyar és a cigány, eltérő okokból, amelyekre most nem tudunk kitérni.

Kisebbségi jogok

A temesvári Szórvány Alapítvány keretében működő Kisebbségi- Szórványkutató Csoport részéről 1996 végén indítottuk el a Helyi identitás és regionalizmus az etnikumközi kapcsolatokban című programot, partnerül a szegedi tudományegyetem oktatóit valamint a Selye János hagyaték gondozására létrehozott Stress, Ars et Scientia Center (Ada, Vajdaság, Jugoszlávia) vezetőjét kérvén fel. A három országra kiterjedő, a többséget és az ottani legnagyobb lélekszámú kisebbséget felölelő kérdőíves szociológiai vizsgálatot 1997 tavaszán fejeztük be. Kutatásunk során többségi és kisebbségi választ kerestünk az interetnikus kapcsolatok milyenségét, a helyi-térségi identitás létét és alakulását, valamint a kisebbségi jogok elfogadását illetően.

A kutatás egyfelől helyzetfelmérési kísérlet volt (milyen szociológiai jellemzőkkel rendelkeznek a különböző etnikai csoportok, milyen társadalmi távolságok vannak közöttük, hogyan vélekednek egymásról, hogyan látják régiójuk helyzetét, hogyan viszonyulnak az európai integráció eszméjéhez stb.), másfelől pedig azt kívántuk megvizsgálni, hogy az értékelések és vélekedések milyen összefüggésekkel magyarázhatók. Az elkülönítés és a rangsoroló értékelés révén az etnikai közösségek maguk is hozzájárulnak a társadalmi egyenlőtlenségek fenntartásához, a létező etnikai zárlatok egyúttal a társadalmi távolságképzés alapjává is válnak. A csoporthatárok önmagukban természetes jelenségek. A társadalmi konfliktusokhoz az etnikai zárlatok főként azáltal vezetnek, ha egy társadalmi távolságszabályzó stratégia részeként működnek, ha egyúttal társadalmi egyenlőtlenségeket jelentenek.

Explicit hipotézisként azt fogalmaztuk meg, hogy a csoportközi társadalmi távolságok feltehetően nagyobbak a településeken élő "tősgyökeresek" és a frissen betelepültek között (függetlenül a nemzetiségtől), mint a huzamosabb ideje együtt élő nemzetiségi csoportok között. A kapott eredmény nem támasztotta alá a hipotézist, azt azonban valószínűsíti, hogy a helyben élés időtartamának (s így bizonyos fokig az életkornak) alig van szerepe a mérni kívánt függő változók befolyásolásában.

A kisebbségek állami támogatását illetően a más nemzetiségbeliekhez való toleráns és pozitív viszonyra utal, hogy a megkérdezettek nagy többsége (77,8 %) kifejezetten egyetért a kisebbségeknek nyújtandó állami segítséggel. A kisebbségi nemzetek tagjai természetesen az átlagértéknél nagyobb arányban tartják jogosnak az állami támogatást (magyarországi szlovákok: 83,6 %, romániai magyarok 98,0 % és a vajdasági magyarok 98,6 %). Az állami segítséget illetően ugyanakkor egyfajta "szűkkeblűségre" utal, hogy a magyarországi magyarok esetében csak szerény többségben (60,9 %) ill. a vajdasági szerbek körében pedig kisebbségben (39,2 %) vannak az elvet támogatók.

A megkérdezettek egészét tekintve csaknem teljes körű támogatottságot élvez azon igény, hogy a kisebbségeknek lehessen anyanyelvi írott sajtója (96,5 %), anyanyelvi tv és rádió adásai (95,9 %), továbbá anyanyelven tanulhassanak az általános és középiskolában (92,1 %). E területeken semmilyen érdemleges eltérés sem tapasztalható a nemzetiségi csoportok között. Az egyetemen történő anyanyelvi tanulás (72,7 %), a közintézményekben történő anyanyelv-használati jog (66,6 %), továbbá a külön iskolák és egyetemek (56,1 %) kérdésében azonban már távolról sincs ilyen egyetértés, ezt jelzi a támogatottsági arány fokozatos csökkenése. Az anyanyelven történő egyetemi tanulmányokat legkevésbé a magyarországi magyarok (46,5 %) és a vajdasági szerbek (47,8 %) támogatják, szemben pl. a romániai románok 81,3 %-ával! A külön iskolák és egyetemek jogát megint csak a vajdasági szerbek (30,0 %) és a magyarországi magyarok (37,5 %) támogatják legkevésbé. Kisebbségben vannak a támogatók a magyarországi szlovákok (48,3 %) és a romániai románok (45,5 %) között is. A közintézményekben történő anyanyelv-használati jog támogatása terén a szerb "ellenállás" lényegesen kisebb (54,3 %-os támogatottság), ismételten szembeötlő azonban a magyarországi magyarok "szűkkeblűsége" (mindössze 33,1 %-os támogatottság). Meglepő az is, hogy a szlovák kisebbség körében ismét alulmaradtak a támogatók (41,6 %-os támogatói aránnyal).

Társadalmi távolságok

Kutatásunkban a társadalmi távolság mérésére a Bogardus-skála egy módosított változatát, ill. a másik nemzetnek pozitív jellemzők tekintetében történő értékelését használtuk. Az adatok elemzése során világossá vált, hogy a válaszok ill. értékelések szinte kizárólag a nemzetiségi csoporthelyzettel és a más nemzetbeliekre kiterjedő network-ökkel állnak összefüggésben. A csoportközi távolságokat négy területen vizsgáltuk. Először a Bogardus-skála két item-jét használtuk az összefüggések demonstrálására: a szociális térben határvonalat jelentő munkahelyi felettesként, ill. a magánéleti térben határvonalat jelentő házastársként való elfogadást. A harmadik és negyedik területet a nemzetet jellemző tulajdonságok értékelése képviseli: a pozitív tulajdonságok közül a "nyílt" és a "barátságos" minősítés tükrözi leginkább az elfogadhatóságot.

            Az egyoldalú választások és minősítések ill. az egyoldalú választások és minősítések összevetése alapján készített csoportközi kölcsönös távolság-index alapján a munkahelyi felettesként való elfogadás terén az alábbi társadalmi távolság relációk voltak kimutathatók.

A romákhoz való viszony

ˇ      Minden nemzetiségi csoport rangsorában a romák az utolsók

ˇ      A romák alacsonyfokú (24,9 %) átlagos elfogadottságához képest szinte teljes disz-preferencia (2,3 és 4,2 %) mutatkozik meg a magyarországi megkérdezettek (szlovákok és magyarok) részéről.

ˇ      A romák viszonylag nagyfokú elfogadottságát jelezték a romániai megkérdezettek: a románok 38,1, a magyarok 55,6 %-os arányban.

A megkérdezett nemzetiségi csoportok közti viszony

ˇ      A megkérdezett nemzetiségi csoportok közül kitűnik nagyfokú toleranciájával a románság és különösen a romániai magyarság, közepesen erős intoleranciájával a szlovákság.

ˇ      A legnagyobb társadalmi távolság a szlovák-szerb, a szlovák-román és a magyarországi magyar-szerb viszonylatban mutatható ki. 

A házastársként való elfogadás terén az alábbi helyzet körvonalazódott:

A romákhoz való viszony

ˇ      Minden nemzetiségi csoport rangsorában a romák az utolsók

ˇ      A romák igen-igen alacsonyfokú (8,0 %) átlagos elfogadottságához képest abszolút (0-0 %) diszpreferencia mutatkozik meg a magyarországi megkérdezettek (szlovákok és magyarok) részéről.

ˇ      A romák elfogadottsága a romániai magyarok között volt a legnagyobb (18,3 %).

A megkérdezett nemzetiségi csoportok közti viszony

ˇ      A legnagyobb társadalmi távolság a szlovák-szerb, a szlovák-román és a magyarországi magyar-szerb viszonylatban mutatható ki.

ˇ      A megkérdezett nemzetiségi csoportok közül kitűnik nagyfokú toleranciájával a románság és különösen a romániai magyarság, közepesen erős intoleranciájával a szlovákság.

A "nyílt" minősítés terén kapott eredmények:

A romákhoz való viszony

ˇ      A romákat 6 nemzetiségi csoport közül csak 3 sorolja az utolsó helyre.

ˇ      Figyelemre méltó, hogy a vajdasági szerbek saját magukon (55,4 %) kívül a romákat tekintik leginkább (28,2 %) nyíltnak.

ˇ      A magyarországi szlovákok és magyarok messze az átlag (21,6 %) alatti arányban (5,0 és 6,3 %), a romániai és a vajdasági magyarok az átlag feletti arányban (34,0 és 35,3 %) tartják nyíltnak a romákat.

A megkérdezett nemzetiségi csoportok közti viszony

ˇ      Etnocentrizmusra utaló tény, hogy csaknem minden csoport saját nemzetét tekinti a legnyíltabbnak (furcsa kivételként a vajdasági magyarok maguk elé helyezik a szerbeket).

ˇ      Minden nemzet a románságtól kapja a legjobb, a szerbségtől pedig a legrosszabb értékeléseket.

ˇ      A nyíltság tekintetében csaknem maximális a távolság a szerb - magyarországi magyar, a szerb - szlovák, a szerb - romániai magyar és a szerb-vajdasági magyar viszonylatban.

A "barátságos" minősítés terén kapott eredmények:

A romákhoz való viszony

ˇ      A romákat a barátságosság tekintetében 6 nemzetiségi csoport közül 5 az utolsó helyre sorolja.

ˇ      A magyarországi szlovákok és magyarok messze az átlag (17.6 %) alatti arányban (6,6 és 6,2 %), a romániai magyarok jóval az átlag feletti arányban (37,5 %) tartják barátságosnak a romákat.

A megkérdezett nemzetiségi csoportok közti viszony

ˇ      Etnocentrizmusra utaló tény, hogy minden csoport saját nemzetét tekinti a legbarátságosabbnak.

ˇ      Minden nemzet a románságtól kapja a legjobb, a szerbségtől pedig a legrosszabb értékeléseket.

ˇ      A barátságosság tekintetében a legjelentősebb a távolság a szerb - magyarországi magyar, a szerb - szlovák, a szerb - vajdasági magyar és a szerb - romániai magyar viszonylatban jelentkezik.

A távolság-mátrixok alapján kirajzolódó jellegzetességek:

ˇ      a magyarországi magyarok és szlovákok romákkal szembeni nagyfokú (kirekesztő) intoleranciája

ˇ      a magyarországi magyarok és szlovákok szerbekkel szembeni nagyfokú távolságtartása

ˇ      a magyarországi szlovákok románokkal szembeni távolságtartása

ˇ      a szerbség másokkal szembeni nagyfokú távolságtartása,

ˇ      a Bánsági magyarok és románok romákkal szembeni toleranciája

ˇ      a Bánsági magyarok és románok egymással szembeni nagyfokú toleranciája

ˇ      a románság minden más csoporttal szembeni mutatott nyíltsága

Korrelációszámítások alapján bebizonyosodott, hogy a másik nemzetbelivel szembeni távolságtartást nagyságrenddel (csaknem felére) csökkenti, ha személyes kapcsolataik vannak van az adott nemzethez tartozókkal. Érdekes módon a rokoni, baráti, munkatársi, szomszédi és egyéb ismerősi kapcsolatok közül a szomszédsági kapcsolat tűnik a közeledést (elfogadást) leginkább segítőnek. [11]